A polgári anyakönyvezés és az evangélikus egyház
A polgári házasság bevezetésére vonatkozó törvényjavaslattal a kormány az 1890-ben a vallás- és közoktatásügyi miniszter által kiadott, úgynevezett „elkeresztelési rendelet” nyomán fellobbant felekezeti vitákat akarta lezárni. Ugyanakkor a polgári jogegyenlőséget e területen is megteremtő törvény egy, még II. József korában felvetődött kérdés végleges lezárását is ígérte. A polgári jogrendszer kiteljesítése szempontjából elsőrendű fontosságú törvény előkészítésében és megformálásában meghatározó szerepet játszottak az evangélikus egyház lelkészei és világi előjárói.
A házasság polgári szerződésként való értelmezése először II. József 1783. január 13-án kelt pátensében jelent meg. Majd 1786-ban az egész házassági jogot állami szabályozás alá vonta egy újabb pátensben. E rendelkezés nagy újdonsága az volt, hogy a házassági pereket állami bíróság elé utalta. Az uralkodó halála előtt e rendeletét is visszavonta és részben visszaállt a korábbi gyakorlat. Házasságjogi szempontból kimondottan fontos törvény született az 1843–44-es országgyűlésen: az 1844. évi III. tc. kimondta, hogy vegyes házasságok evangélikus lelkész előtt is törvényesen köthetőek. 1852-ben császári pátens vezette be az Osztrák Polgári Törvénykönyv alkalmazását. (E törvénykönyv házasságjogi tekintetben csak megszorításokkal érvényesült, például nem vonatkozott a római katolikusokra, a görögkatolikusokra és a görögkeletiekre.) A kiegyezés után született törvények közül az 1868. évi XLVIII. tc. az eltérő felekezetű házastársak válópereit az alperes egyházi bírósága elé utalta, majd az ítélet után áttették azt a másik fél egyházi bírósága elé. A protestánsok egyenjogúsításának folyamatában számottevő szerepe volt az 1868. évi III. tc.-nek is, amely úgy rendelkezett, hogy a vegyes házasságok megkötéséhez bármelyik fél papjának kihirdetése elegendő. A vegyes házasságokból született gyermekeknek pedig nemük szerint kellett követni szüleik vallását; reverzálist nem követelhetett senki.
Az átalakuló jogi szabályozás azonban még nagyon messze volt a polgári jogegyenlőség elveinek megvalósulásától. Egyházi jog tekintetében az egyes felekezetek érvényesítették a maguk jogi szabályozását, sőt még ugyanazon egyházon belül is volt eltérés. Egy időben Magyarországon kilenc felekezetnek volt érvényes házassági joga. Nem ugyanaz a szabályozás vonatkozott például a magyarországi evangélikusokra, mint az erdélyiekre. A sokszínű gyakorlat nem kevés jogi bonyodalmat okozott. Előfordult, hogy a vegyes házasságban élők egyikének egyházi hatósága felbontotta a házasságot, a másiké nem. Ezt követően az újabb házasságból született gyermeket az egyik oldalon törvényesnek, a másikon törvénytelennek tekintették. Ilyen helyzetekből különösen bonyolult örökösödési perek támadtak. Tovább színezte a helyzetet a nemzetközileg is ismert „erdélyi házasság” gyakorlata. Erdélyben a házasság felbontása könnyebben ment: unitárius hitre kellett áttérni, s a házasfél szerencsés esetben hat hét alatt felbonthatta házasságát. Ezt az utat magyarországi örökbefogadtatás után válni szándékozó külföldiek is nemegyszer végigjárták. A visszás helyzetet gyakran ostorozta a polgári házasság jogi megalapozásában jelentős részt vállaló Sztehlo Kornél, a budapesti egyházmegye jegyzője.
Elemzéseiben kiemelte, hogy az érvényes törvények megadják a lehetőségét annak, hogy valaki hitváltozás által a maga joghatósága alól kivonja magát. A helyzetből fakadó jogbizonytalanságot tűrhetetlennek minősítette. Még a törvényjavaslat benyújtása előtt egyik, Protestáns Szemlében levont végkövetkeztetése így szólt: „Ilyen körülmények között a házassági jognak törvény által való egységes rendezése nálunk olyannyira szükségessé vált, hogy szinte lehetetlennek látszik, hogy a kormány ezen a téren a rendezésre még az első lépéseket sem tette meg.”
Amikor Sztehlo Kornél sürgető szavait leírta, a kormány már komoly előkészületeket tett a polgári házasságról szóló törvény előkészítése ügyében. Az események felgyorsulásához nagyban hozzájárult a Szapáry-kormány vallás- és közoktatásügyi miniszterének elkeresztelési rendelete. A Csáky Albin által kiadott rendelet valójában éppen az érvényes törvény rendelkezéseit megsértő elkereszteléseket akarta megakadályozni. A vegyes házasságokból származó gyermekek keresztelésekor a papnak, ha olyan gyermeket keresztelt, aki az 1868. évi LIII. tc. erre vonatkozó paragrafusa szerint más felekezethez tartozott – másik szülője vallását kellett követnie –, a keresztelésről nyolc napon belül értesítenie kellett az illetékes lelkészt, az anyakönyvi anyag átadása mellett. Ez azonban gyakran elmaradt. Ilyen esetekre szabott ki Csáky Albin rendelete érdemleges pénzbüntetést. Ismétlődés esetén a summa 100 forintra nőtt. A rendelet nagy vitát váltott ki, a forrongás felgyorsította a polgári házasságról szóló törvény előkészítését.
Az evangélikus egyház támogatta a polgári házasság intézményének bevezetését. Az egyház egyik jogvégzett világi vezetője, Sztehlo Kornél jóval korábban hozzálátott a kérdéskör jogi kérdéseinek tisztázásához. Már 1880-ban törvényjavaslatot tett közzé a házasság megkötésének és felbontásának feltételeiről. Öt évvel később a válási jog magyarországi és erdélyi feltételeit vizsgálta. Nagy figyelmet szentelt a keresztyén–izraelita polgári házasság kérdésének. 1893-ban a polgári házassági jogról publikált újabb könyvet, majd egy év múlva a házassági jogról szóló törvényjavaslatot adott közre. Sztehlo Kornél 1892. november 24-én terjesztette a zsinat elé a polgári házasságról szóló emlékiratát. E dokumentum szerint a protestáns egyházak a házasságot nem tartották szentségnek, ugyanakkor a házasság valláserkölcsi és isteni vonatkozásait mindig vallották. A katolikusok a házasságot ma is szentségnek tekintik, ennek megfelelően szabályozását az egyház jogai közé sorolják. A protestánsok a házasság jogi szabályozását átengedték az államnak, de a valláserkölcsi elveket elvárták. A zsinati határozatban foglaltak szerint: „Amennyiben Krisztus Urunknak a házasságra vonatkozólag tett, és újtestamentumban foglalt elvi kijelentései úgy, mint azokat az ágostai hitvallású evangélikus egyház magyarázza, épségben tartatnak, az állam ezen törekvését a keresztyén vallás elveibe és tanaiba ütközőnek nem tartja, megköveteli azonban híveitől, hogy a házasságnak polgári úton való megkötése után frigyöknek egyházi megáldása végett illetékes lelkészöknél jelentkezzenek.”
A zsinat 1893. február 10-én fogadta el az evangélikus egyház polgári házasság ügyében megfogalmazott álláspontját. Az állásfoglalás lényege az volt, hogy az evangélikus egyház a házasság jogi szabályozását – a reformátussal együtt – az egyházat érdeklőnek tekinti, de állami ügynek ismeri el. A két protestáns egyház állásfoglalása komoly támogatást adott a törvényjavaslatnak.
Az 1893-ban beterjesztett törvény vitája április közepéig tartott. Április 12-én névszerinti szavazás során a képviselőház elfogadta, a főrendiházban viszont elbukott a törvényjavaslat. A bukás kormányválságot eredményezett, de a kormánypárt kitartott Wekerle mellett, s az uralkodó ismét őt bízta meg kormányalakítással. A törvényjavaslat uralkodói támogatása, az üres főrendiházi helyek megfelelő személyekkel való betöltése meghozta a kívánt eredményt: júniusban nagyon szűk többséggel, de a főrendiház is elfogadta a törvényjavaslatot. A szentesítésre az egyházpolitikai reform keretében benyújtott többi törvénnyel együtt 1894. december 9-én került sor.
A házassági jogról szóló 1894. évi XXXI. tc. szakított a korábbi felekezeti joggyakorlattal. A törvény kimondta: „A házasságot polgári tisztviselő előtt kell megkötni.” Szabályozta az eljegyzés jogi tartalmát, mégpedig úgy, hogy az eljegyzéshez nem kötött jogkövetkezményt. Meghatározta a kihirdetés követelményeit és a házasságkötés rendjét, a házassági akadályokat, a házasság érvénytelenségének eseteit, a házasság megszűnésének okait, közöttük a bírói felbontás okait. A törvény a házasság felbontását egyik vagy mindkét fél vétkessége esetén engedélyezte. Az 1894. évi XXXII. tc. a gyermekek vallásáról rendelkezett. A törvény szerint a különböző felekezethez tartozó házasfelek megegyezhettek abban, hogy gyermekeik melyik fél vallását követik, de ez csak akkor volt érvényes, ha a megegyezést közjegyző vagy más, a törvényben felsorolt köztisztviselő előtt meghatározott alaki követelmények mellett írásba foglalták. Ilyen megegyezés hiányában a gyermekek az azonos nemű szülőjük vallását követték. Ez a paragrafus az evangélikusok várakozásait nem teljesítette, korábban a már idézett Sztehlo Kornél több ízben is állást foglalt a szülők nemét követő felekezetválasztás elve mellett a reverzális gyakorlatának visszatérésétől tartva.
A közvetlenül a házasságról szóló törvények sorát az állami anyakönyvekről szóló 1894. évi XXXIII. tc. zárta. A házasságjogról szóló törvény értelmében a születések, házasságok és halálesetek közhitelű nyilvántartására új intézményrendszert és új nyilvántartást, az állami anyakönyvek rendszerét kellett létrehozni. Az állami anyakönyvezés gyakorlati bevezetésének sikere az egyházpolitikai reformokat tartalmazó törvények elfogadását is nagyban befolyásolta. Hieronymi Károly belügyminiszter a nehéz feladatot egy később jelentős karriert befutó fiatal minisztériumi tisztviselőre, Lukács Györgyre bízta. A kodifikáció és az új intézmény terveinek előkészítése a házasságjogról szóló törvénnyel párhuzamosan zajlott. Lukács Franciaországban és Németországban tanulmányozta az állami anyakönyvezés gyakorlatát. Az új intézmény felállítása már a Bánffy-kormány idején történt meg, de a munka irányítója továbbra is Lukács György maradt. Elkészült a végrehajtási utasítás s Lukács tanácsára a belügyminiszter angol mintát követve az új intézmény munkatársainak betanítására átmeneti felügyeleti szervet hozott létre. Az országot húsz állami anyakönyvi felügyelői kerületre osztották s a húsz anyakönyvi felügyelő végezte a leendő anyakönyvvezetők betanítását. Az országban 4500 anyakönyvi kerületet állítottak fel. Az anyakönyvvezetők nagyrészt a rendes közigazgatási közegekből kerültek ki. A gondos előkészítés sikeresnek bizonyult: 1895. október 1-jén az egész országban zökkenőmentesen tértek át az állami anyakönyvezésre.
A házassági jogról, a gyermekek vallásáról, az anyakönyvezésről szóló törvények mellé az egyházpolitikai reform keretében kapcsolódott még két törvény, az 1895. évi XLII. tc. az izraelita vallás bevett vallássá nyilvánításáról és az 1985. évi XLIII. tc. a vallás szabad gyakorlásáról. Az egyházpolitikai reformot rögzítő törvények összhangban álltak a polgári jogállam kritériumaival, megfeleltek a kor gyakorlati követelményeinek s – ahogy az evangélikus zsinati határozat fogalmazott – az egyházak és az állam érdekeit összehangolva rendezték e kiemelkedően fontos kérdéskör jogi szabályozását.
Erdész Ádám levéltár-igazgató (MNL BéML)
A szöveg eredeti közlési helye: A reformáció kincsei I. A Magyarországi Evangélikus Egyház. (szerk.: Kollega Tarsoly István - Kovács Eleonóra.) Bp., 2016.
Illusztráció: a lébényi evangélikus anyakönyv (1785-1850) borítójának közlése a MEE Gyűjteményi Tanácsának engedélyével történt.