Elérhetőség

Elérhetőség

Cím: 
3525 Miskolc, Fazekas u. 2.
Telefon: 
+36 46 344 885, +36 46 508 985
Nyitva tartás: 
H-P: 8:00-15:30
Reformációs projekt koordinátora
Oláh Tamás
olah.tamas@mnl.gov.hu

Reformáció a magyar kultúrában

Eseménynaptár

Eseménynaptár

h
k
sze
cs
p
szo
v
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
 
2016 Július
 

Evangélikusok a Rákóczi-szabadságharc idején (1703–1711)

A szabadságharc és Rákóczi állama kedvező változásokat hozott az evangélikus egyház számára. Stabilizálódott, sőt újra elkezdett fellendülni a gyülekezeti élet, a Felvidékén újjászerveződött az egyházi közigazgatás. A vallásszabadság, a protestánsok szabad vallásgyakorlata mint politikai motívum mellett fontos tény, hogy protestáns részről személyi folytonosság is kimutatható a kuruc felkelés és a Rákóczi-szabadságharc korszaka között.
Evangélikusok a Rákóczi-szabadságharc idején (1703–1711)

A vallásszabadság kérdése, ez a 17. századi Habsburg-ellenes rendi mozgalmakat végigkísérő politikai követelés és motívum a kirobbanó Rákóczi-szabadságharc idején is jelentős erővel hat. Nem véletlen, hogy az egyébként római katolikus II. Rákóczi Ferenc is fontosnak tartotta a konföderáció belső helyzete megszilárdítása szempontjából a vallási béke megteremtését, a protestánsok sérelmeinek kompromisszumos orvoslását. 1703 szeptemberében így adatja vissza a reformátusoknak a Sárospataki Kollégiumot, vagy Eperjes bevétele után, 1705 januárjában az „Academiát”, az evangélikusok felső-magyarországi oktatási központját. Ugyanakkor a korábbi évtizedek üldöztetései nyomán a protestáns kurucok által a katolikus közösségek irányában megnyilvánuló erőszakot 1704. január 23-ai keltezésű, Miskolcon kibocsátott pátensével akarta megakadályozni, amely halálbüntetés terhe mellett megtiltotta a templomok, parókiák, iskolák és egyházi javak önkényes elfoglalását. A vallási kérdések rendezését pedig a „nemes ország” későbbi döntésével kívánta megoldani.

A vallásügyi sérelmek sürgős rendezésének igénye ugyanakkor evangélikus részről belső feszültséget is teremtett, mert amíg Felső-Magyarországon a protestáns rendeket a fejedelem pátense megnyugtatta és visszaadták az elfoglalt templomokat, addig tizenegy alsó-magyarországi vármegye evangélikus követei 1704 augusztusában megjelentek a második gyöngyösi értekezleten, ahol többek között követelték az elvett evangélikus egyházi vagyon visszaadását. Rákóczi, aki nem akart felekezeti viszályokat az országban, újból leszögezte a követek előtt, hogy a vallási kérdéseket a rövidesen összeülő országgyűlés fogja rendezni. Ez azonban nem nyugtatta meg őket, így a fejedelem a református Vay Ádám udvari marsall és az evangélikus Ottlyk György főudvarmester útján győzte meg őket, hogy türelmetlenségük többet árthat az országnak, mint amennyit használ. Ekkor derült ki, hogy a követeket a befolyásos turóci nemes, korának híres evangélikus jogásza, és egyháza érdekeinek hűséges védelmezője, Rákóczi korábbi jogtanácsosa és összeesküvő-társa, az ekkor már udvarhű Okolicsányi Pál bíztatta fel az akcióra, hogy így osszák meg a Habsburg-ellenes magyar rendeket.

Okolicsányi Pál fia, Kristóf Turóc vármegyei jegyző később is a Rákóczival szembekerülő alsó-magyarországi evangélikus rendi ellenzéket képviselte. Élete az 1707. évi ónodi országgyűlésen vett tragikus fordulatot. Mint a rendi érdekek védelmét a fejedelmi hatalommal szemben képviselő ellenzéki akció egyik szervezője, követtársával a római katolikus Rakovszky Menyhérttel előadták sérelmeiket, és bizalmatlanságukat fejezték ki Rákóczi személyével szemben. A fejedelem környezete ezután fegyverrel vett elégtételt és összekaszabolta a két követet. Rakovszky a helyszínen meghalt, Okolicsányi súlyosan megsebesült. Őt az országgyűlés alatt, június 9-én halálra ítélték és kivégezték. Ezzel egyúttal el is hallgattatták a rendi-vármegyei ellenzéket.

A vallásügyi problémák rendezésének ideje az 1705. évi szécsényi országgyűlésen (Generalis Convent) jött el, ahol heves vitákat követően a 19 articulus közül a 13–17. foglalkozott a vallásszabadság ügyének és a vallási sérelmeknek a rendezésével. Az országgyűlés a templomok hovatartozásának kérdését az 1647. évi törvény alapján, de új módon szerette volna rendezni, mégpedig általánosságban úgy, hogy a településen többségben lévő felekezeté legyen a templom, viszont a kisebbségnek a földesúr köteles legyen szabad telket adni, hogy templomot építhessen. Ennek eldöntésére kilenc, vegyes felekezeti összetételű (evangélikus, református, római katolikus tagokból álló) bizottságot küldtek ki 25 vármegyébe és a területükön található szabad királyi városokba, amelyek 1705 ősze–1706 tavasza között néhány száz településen vagy visszaadták a protestáns gyülekezeteknek a templomokat, vagy helyet jelöltek ki új templom építésére. Miután a Dunántúl a szécsényi országgyűlés idején még császári kézen volt, így ott csak Bottyán János 1705 téli hadjáratát követően, nyílt meg a lehetőség vallási sérelmeik rendezésére.

A bizottságokban az alábbi evangélikus tagok működtek: ócsai Balogh Gáspár (Bars, Komárom és Esztergom vármegye), petőfalvi Bohus Ferenc (Trencsén és Turóc), Breznay/Brezinai János (Abaúj, Borsod és Zemplén), gosztonyi és kréncsi Gosztonyi Miklós (Pozsony és Nyitra), görgői Görgey Imre (Szepes és Sáros), okolicsnai Okolicsányi Gáspár (Zólyom, Hont, Nógrád és Heves), okolicsnai Okolicsányi Kristóf (Árva és Liptó), eperjesi Roth János (Ung, Bereg, Ugocsa, Szatmár és Szabolcs), primóci Szentmiklósy György (Gömör és Torna vármegye).

E rendkívül toleráns és előremutató rendelkezéseket a szabadságharc leverését követő országgyűlések nem emelték be a Corpus Jurisba és 1711 után végül korlátozottabban gyakorolhatták a protestánsok vallásukat.

A szabadságharc alatt tehát Rákóczi állama kedvező változásokat hozott az evangélikus egyház számára. Stabilizálódott, sőt újra elkezdett fellendülni a gyülekezeti élet, a Felvidékén újjászerveződött az egyházi közigazgatás. 1703-ban csak egy szuperintendens működött a Magyar Királyság területén, Zabler Jakab bártfai német lelkész, szabad királyi városi szuperintendens. 1704-től azonban egyházkerületi zsinatokat hívtak össze és új szuperintendenseket választottak.

1707-ben a magyarországi evangélikus egyház történetében nagy jelentőségű esemény történt, a Szenátus februári rozsnyói ülését követően, ahol külön tanácskozásra gyűltek össze az evangélikus rendek világi és egyházi tisztségviselői, országos zsinatot hívtak össze április 1-jére Rózsahegyre, amelyre meghívták az szuperintendenseket, espereseket, az esperességek és a vármegyék küldötteit. (A Dunántúl nem vett részt a zsinaton.) Világi elnökül báró Petrőczy Istvánt választották. Az április 3–7. között ülésező zsinat egyházkormányzati és hitéleti kérdésekkel foglalkozott, egyházi elnöke a rangidős szuperintendens, Zabler Jakab lett.

A zsinaton elfogadott huszonöt törvény szabályozta az egyházi élet legfontosabb kérdéseit. Kialakították a korábbiak egyházszervező munkájára alapozva az új egyházi közigazgatást, amely négy egyházkerületből állt. Az északkeleti országrészben elhelyezkedő szabad királyi városi egyházkerület élén Zabler Jakab, a bányai kerület élén a pietista Pilarik István, selmecbányai lelkész, a dunáninneni, vagy északnyugati (biccsei) kerület élén Krmann Dániel, zsolnai lelkész, a gömöri egyházkerület élén Bodó István gömöri esperes állt. Létrehozták az egyház legfőbb bírósági szerveit, a két konzisztóriumot. Az egyik élén, amelyhez a bányai és a dunáninneni kerület tartozott, báró Hellenbach János Gottfried, a másik élén, amelyhez a tiszai és gömöri kerületek tartoztak, Szirmay Miklós állt. A zsinat rendelkezései foglalkoztak az eperjesi kollégium támogatásával is, végül nagy vitákat követően elítélték a pietizmust.

A vallásszabadság, a protestánsok szabad vallásgyakorlata mint politikai motívum mellett fontos tény, hogy protestáns részről személyi folytonosság is kimutatható a kuruc felkelés és a Rákóczi-szabadságharc korszaka között.

A két korszak politikai és katonai vezetésében egy alsó-magyarországi evangélikus főrend, Thököly Imre unokatestvére, ifj. báró Petrőczy István személye jelentette legmagasabb szinten az 1670-es évektől 1711-ig terjedő időszak kontinuitását. Részt vett az 1678-as felvidéki hadjáratban. 1680-ban, amikor a bujdosók szoboszlói gyűlésükön fővezérré (generálissá) választották Thökölyt, harmadikként írta alá a kuruc hadak esküjét, amely jól mutatja tekintélyét. Neves könnyűlovas tiszt, Thököly ezereskapitánya, az emigrációba is követte a „kuruc királyt”, ahol hadainak generálisa lett. 1704-es hazatérése után, 1705 januárjától tagja lesz Rákóczi kormányzókörének az Udvari Tanács tagjaként. Thököly egyetlen olyan generálisa, akinek II. Rákóczi Ferenc is elismerte rangját külön kinevezés nélkül is, valamint ő az egyetlen evangélikus generális. 1705 elejétől generális-főstrázsamester. 1705–1706 folyamán a Luzsénszky Sándor által vezényelt reguláris lovaskarabélyos ezred tulajdonosa, amely részt vett többek között az 1705. nyári Vág-vidéki hadjáratban, míg ő 1704 végétől 1706-ig a trencséni ostromzár parancsnoka. A szécsényi országgyűlésen aláírta a konföderáció szövetséglevelét és a konföderáció új kormányzótestületének, a 24 tagú szenátusnak a tagja lett, sátrában többször is tanácskoztak a protestáns rendek a vallásügyi kérdések tárgyában. A szabadságharc politikai és katonai vezetésében már nem olyan aktív, mint volt a kuruc felkelés idején – Bercsényi Miklós megjegyzése szerint „Petrőczi csak pihegő”. Alsó-Magyarország evangélikussága körében azonban jelentős befolyással bírt, nem lehet ugyanis véletlen, hogy Rákóczi, amikor újjászervezte 1706-ban az ország katonai közigazgatási rendszerét, a kerületi főkapitányságokat, az érsekújvári kerületi főkapitányság esetében megjegyzi, hogy e döntően szlovák lakosságú vidéken, ha a főkapitány nem is, helyettese mindenképpen evangélikus kell, hogy legyen. Személye az evangélikus egyháztörténet szempontjából azért is érdemel figyelmet, mivel ő elnökölt 1707-ben a rózsahegyi zsinaton. Egészségi állapota miatt 1708 folyamán végleg visszavonult a katonai szolgálattól. 1710. október végén Zemplén vármegye északi részén tartózkodott, innen számolt be ifj. Barkóczy Ferenc zempléni főispánnak és ezredesnek Szolnok elestéről. 1711 telétől pedig lengyelországi emigrációban volt, ahonnan a nyár folyamán amnesztiával tért haza. A kegyelmet azonban nem sokáig élvezheti, mivel 1712 júniusában meghalt.

Testvére, Petrőczy Kata Szidónia (1662–1708) irodalomtörténeti szempontból figyelmet érdemlő szereplője a kornak, az első magyar költőnők egyike. Miután édesapja és testvére Erdélybe bujdosott, ő Lengyelországba menekül, majd 1681-ben feleségül megy a református Pekry Lőrinchez, aki majd a Rákóczi-szabadságharc idején az erdélyi Thököly-párti rendek egyik vezetője, kuruc tábornagy és többször is erdélyi főparancsnok.

A kuruc felkelés, valamint a Rákóczi-szabadságharc politikai és katonai felső vezetői közül még két evangélikus köznemes, Ottlyk György és Radics András jelenti a folytonosságot.

Kettejük közül Ottlyk volt a fiatalabb, de ő futott be nagyobb karriert. Eperjesen Thököly iskolatársa, később báró Ostrosith Mátyás udvarában szolgált, majd az 1683-as hadjárat idején, csatlakozott a kurucokhoz és gyors katonai karriert futott be. 1683 őszén bevonult Eperjesre, ahol helytállt Sobieski (III.) János lengyel király hadai ellenében. 1684 novemberében már ezredes és a fejedelem udvari (testőrző) lovaskarabélyos ezredének parancsnoka. 1685. október elején, még Thököly elfogatása előtt Kassánál átállt a császáriakhoz, akik átvették rangja megtartásával. Ezt követően közreműködött Kassa feladásában, majd a következő évben részt vett Buda ostromában. 1687-ben az eperjesi vértörvényszék vádlottja, de megmenekült és a pozsonyi országgyűlésen báró Zay István ablegátusa. 1703 őszén a kurucok ellenében fegyverbe hívott Trencsén vármegyei nemesi felkelés kapitánya, császári ezredes, behúzódik Trencsénbe, majd Trencsén városának kapitulációjakor (1704. február 13.) csatlakozik Rákóczihoz. Bercsényi rögtön kinevezi saját lovasezrede élére ezereskapitányi rangban, májusban részt vesz a fényes kuruc sikert hozó szomolányi ütközetben. 1704 októberétől 1710 végéig fejedelmi udvarmester, 1706 áprilisától a Rákóczira szállt Thököly-birtokok prefektusa, 1707. november 23-án brigadérossá nevezi ki a fejedelem.

1708-ban a trencséni csatavesztést követően helyismeretére és befolyására alapozva fontos katonai feladatul kapta az északnyugati vármegyékben állomásozó, szétszóródott kuruc erők egybegyűjtését és feltöltését, valamint a védelem megszervezését. E nehéz feladatot a császári túlerő és a vidék nemessége, valamint a kuruc hadak körében jelentkező átpártolások (Pyber László címzetes püspök, a nyitrai püspökség adminisztrátora, egyben Nyitra vármegye főispáni adminisztrátora, szenátor; Ocskay László brigadéros; Turóczy Gáspár ezredes) miatt nem tudta teljesíteni, csak arra volt képes, hogy lelassítsa valamelyest a császári előretörést. 1710. március 7-én az Udvari Gazdasági Tanács elnökévé nevezték ki. Rákóczit követve Pál nevű fiával és udvari lelkészével Krmann Dániel szuperintendenssel 1711. február 21-én Lengyelországba emigrált, azonban még május végén hazatér és leteszi a hűségesküt III. Károlyra. Bár Szatmár után visszavonult a közélettől, de egyházának hűséges tagjaként mindent megtett az evangélikusok jogainak védelméért, egyházi életük gyakorlásának biztosításáért, így új evangélikus templomot építtetett Felsőozorócon 1725-ben. 74 éves korában itt hunyt el 1730. április 28-án.

Fiai közül Pál Rákóczi udvarában szolgált a szabadságharc alatt, míg Sándor lovastiszt lett. 1707-ben karabélyos kompánia tisztjeként említik a források, 1709 júliusában Paur Ferenc (a korábbi Petrőczy-, majd Luzsénszky Sándor-féle) lovas karabélyos ezred főstrázsamestere. 1711. április 26-án felesküdött a császárra, egyike volt a szatmári béke aláíróinak.

Radics András 1640 körül született, evangélikus vallású sárosi köznemes. Fiatalon kapcsolódott be a rendi politizálásba. 1663–1664 fordulóján a regensburgi birodalmi gyűlésen tartózkodott, ahol a török elleni támadó háború lehetőségeiről tárgyaltak I. Lipót, a Német-római Birodalom választófejedelmei és a magyar rendek követei. Az 1660-as évek közepén–második felében több alkalommal a felső-magyarországi vármegyék követe a bécsi udvarban, de követként részt vett e vármegyék tanácskozásain is. Bekapcsolódott a Wesselényi-összeesküvésbe és a kuruc felkelésbe. Thököly portai követe (1677, 1681–1682), munkácsi főkapitány (1682–1688), majd Thököly fejedelmi tanácsosa. Nevét az tette igazán ismertté, hogy Zrínyi Ilona mellett ő irányította katonailag Munkács védelmét 1685-től az 1688. januári kapitulációig. 1694–1698 között Bercsényi Miklós udvari kapitánya és prefektusa. A Rákóczi-szabadságharc idején a fejedelem híveként 1704–1710/1711 között kassai commendáns ezredesi, majd 1706. február 13-ától gyalogsági brigadérosi rendfokozatban, illetve 1705 áprilisától egy reguláris gyalogezred parancsnoka, amelyben fia, ifj. Radics András kompániás kapitány. Tagja az Udvari Tanácsnak. Kassa 1706 őszi sikeres védelme után a fejedelem fele-fele részben neki és Ordódy György brigadérosnak adományozta Liptóújvár várát és uradalmát. Rákóczi Emlékirataiban így ír róla Kassa védelme kapcsán: „A vár megőrzését a parancsnoknak, Radics brigadérosnak köszönhettem. Ez egy szilárd és eltökélt öregember volt, valaha Munkács parancsnoka, boldog emlékezetű anyám, a fejedelemasszony alatt.” 1707 őszén helyettes kassai vicegenerális, feltehetően 1711 tavaszán halt meg Kassa feladása előtt.

A Rákóczi-szabadságharc idején a fent bemutatott személyek mellett a fejedelmi udvarban, a központi államigazgatási és diplomáciai karban, a gazdaságirányításban, a vármegyékben és a szabad királyi városokban, valamint a hadseregben egyaránt találhatunk fontos posztokon evangélikusokat. Különösen nagy befolyással bírnak a szabadságharc kezdeti szakaszában Rákóczi első kormányzótestületében, a protestáns többségű Udvari Tanácsban, amely 1704 januárjában Miskolcon szerveződik. Evangélikus tagjai: Bulyovszky Dániel, Gerhard György, báró Hellenbach János Gottfried, Jánoky Zsigmond, Kajali Pál, Platthy Sándor, Prileszky Pál, Radics András, Radvánszky János, Sréter János.

A szécsényi országgyűlésen megválasztott kormányzótestületnek Petrőczy István bárón kívül még egy alsó-magyarországi evangélikus főrend, báró Zay Lőrinc (1651–1712) volt a tagja, ő nem sokkal a trencséni csatavesztés után, 1708 novemberében, Blatnica várában hódolt meg a császáriak előtt.

Az evangélikus főnemességet képviselte Rákóczi táborában báró Hellenbach János Gottfried is (1645–1728). A megnemesített selmecbányai bányatisztviselő polgár fiából báróvá lett, nagy műveltségű orvosdoktor 1703 szeptemberében állt a kurucok közé. Több, itt említett társához hasonlóan ő is gazdasági szakember. 1703 őszétől irányítja az arany- és ezüstbányászata miatt fontos alsó-magyarországi bányakamarát, mint annak főinspektora vagy adminisztrátora. 1707-től haláláig evangélikus főkonzisztóriumi elnök, ez év őszén katonasággal töri le a selmeci bányászok sztrájkját. 1711 februárjától augusztusig lengyelországi emigrációban tartózkodik, de amnesztiával hazatér.

Radvánszky János (1666–1738) Rákóczi egyik legközelebbi munkatársa. Zólyom vármegyei alispánként 1703 szeptemberében csatlakozott a kurucokhoz, novemberben pedig már ezereskapitány. 1704 januárjában a csábrági ostromzár kapitánya, majd az Udvari Tanács tagja. Rákóczi őt küldte fejedelmi biztosként Erdélybe 1704 nyarán, hogy megerősítse hatalmát, semlegesítse a Thököly-pártot, valamint készítse elő a fejedelemválasztó országgyűlést. Magyarországi mintára szervezte meg az erdélyi kuruc hadsereget és ebbéli tevékenységének köszönhetően készült el a hadsereg összeírása, a korszak egyik kiemelkedő értékű forrása. A szécsényi országgyűlésen megválasztották az alsótábla elnökévé, de ezt hatálytalanították, ugyanakkor az országgyűlés idején a Gazdasági Tanács elnökhelyettese, az „ország kincstartója” lett, egyben a besztercebányai adminisztráció vezetője. 1710 decemberétől lengyelországi emigrációban volt, de 1711 tavaszán hazatér és hűségesküt tett a császárra, ezt követően ismét zólyomi alispán és országgyűlési követ.

Jánoky Zsigmond thökölyánus nemes, 1703 őszén, Gács várának feladása után csatlakozik Rákóczihoz. 1704-től az Udvari Tanács tagja. 1705 tavaszától udvari kancellár, a szécsényi országgyűlésen szenátorrá választották, 1708 novemberétől udvari alkancellár, 1709. február 18-án Ráhón hunyt el.

A gazdasági és jogi szakember Kajali Pál (1659–1710) Hont vármegye jegyzője, 1703 őszén Gács várának feladását követően a tokaji táborban állt Rákóczi szolgálatába a református Ráday Pál Nógrád vármegyei jegyzővel együtt. Fejedelmi biztos Máramaros vármegyében, majd 1704 januárjától Gács várának főkapitánya, illetve a nógrádi, honti és kishonti fiskális javak prefektusa. 1704–1707 között Hont vármegye alispánja. 1705 júliusától kerületi hadbiztos Borsod, Gömör, Heves, Csongrád és Pest-Pilis-Solt vármegyékben. Tagja az Udvari tanácsnak, majd 1705 szeptemberétől szenátor. 1706-ban a nagyszombati béketárgyalások helyettes vezetője, 1707. augusztus 21-től országos főhadbíró. 1710 áprilisában Murány várában halt meg.

A korábbi zólyomi alispán Gerhard György ugyancsak 1703 őszén csatlakozott Rákóczihoz. 1704-től az Udvari Tanács tagja, 1705–1706-ban főkomornyik. 1705 szeptemberétől szenátor, részt vett 1706-ban a nagyszombati béketárgyalásokon. 1711-től lengyel emigrációban élt, de 1721/1722 körül hazatért. 1728-ban Királyfalván hunyt el.

A nógrádi köznemes Bulyovszky Dániel (?–1714) és a turóci Platthy Sándor (1677–1717), az Udvari Tanács és a Gazdasági Tanács tagjai szintén 1703 őszétől szolgálták Rákóczit. Bulyovszky 1705-ben az Udvari Tanács titkára. A szécsényi országgyűléstől Platthy a Gazdasági Tanács tanácsosa, Bulyovszky a számvevője. Platthy 1706–1707 folyamán, a Kassán ülésező senatorialis Deputatio tagja, az ónodi országgyűlés alatt azonban turóci nemesként fogságban volt, 1707 őszén azonban már újra a Gazdasági Tanács tanácsosa. 1708 novemberében átállt a császáriakhoz. Bulyovszky a szatmári békéig kitartott Rákóczi mellett. 1707. június végétől a Gazdasági Tanács besztercebányai adminisztrációjának tanácsosa, 1709-ben főszámvevő, 1710. január 1-től a huszti uradalom adminisztrátora, 1710. március 7-én az Udvari Gazdasági Tanács főszámvevője. 1711. április 26-án felesküdött a császárra, május 1-jén pedig a magyarok részéről választott jegyzőként írta alá a szatmári békét.

Mint gazdasági szakember, a hadellátás területén tevékenykedett a befolyásos sárosi evangélikus család sarja, lipóczi Keczer Sándor (1657–1724). 1694-től sárosi alispán, 1703-ban a kurucok elől Kassára húzódott. 1704 őszétől a szabadságharc végéig kassai kerületi hadbiztos, vagyis Felső-Magyarország hadellátását felügyelte. Emellett 1705 őszétől a Gazdasági Tanács tanácsosa, 1706 tavaszán a kassai pénzverőház főinspektora, 1707 júniusában a Gazdasági Tanács eperjesi adminisztrációjának tanácsosa. 1711-ben lengyel emigrációba vonul, de augusztusban hazatér.

Kray Jakab, Kray Pál bártfai evangélikus lelkész fia a szabad királyi városok polgárságát képviseli e nevek között. Késmárk főjegyzője 1685-ben, majd a város kuruc kézre kerülését követően, 1704-ben a város főbírója. 1705 márciusától 1709 áprilisáig Rákóczi diplomatája, danckai (Gdansk) megbízott, közben részt vett a szécsényi országgyűlésen. Igen fontos diplomáciai feladatot bízott rá a fejedelem, ő kezelte a francia segélypénzeket és bonyolította le a balti-tengeri kikötővárosban a hadsereg számára történő posztó-, fegyver- és lőszervásárlásokat. Hazatérése után, 1709 decemberében Késmárk védelmét szervezte, amelyet azonban rövid ostrom után bevettek Siegbert Heister császári tábornagy, magyarországi főparancsnok csapatai. Mivel a város kuruc helyőrsége parancsnokával együtt elmenekült, Heister a polgárokon töltötte ki bosszúját és 1709. december 16-án kivégeztette Kray főbírót, Lányi Márton tanácsost és Topperczer Sebestyén szíjgyártót.

A frissen megnemesített bányavállalkozó, Lányi Pál a szabadságharc hadiiparának irányításában vett részt. 1703 őszén már fegyveresítő főhadbiztos, 1704 márciusától 1705 tavaszáig a salétrom és puskaporgyártást felügyelte, 1705 márciusától a nagykállói salétromfőző officina inspektora, ez évtől két éven át a salétromfőzők országos bérlője. 1706 nyarától országos vasinspektor, 1707–1709 között irányította a dobsinai acél- és bombagyárat, 1709–1711 között a nagybányai/munkácsi pénzverő és a munkácsi fejedelmi vashámor inspektora. 1711-ben Rákóczival emigrált Lengyelországba, de augusztusban amnesztiával hazatért. Ezt követően gömöri alispán 1711 novemberétől 1714 januárjáig, illetve megyéje országgyűlési követe 1712–1715-ben, 1722–1723-ban és 1728–1729-ben. 1733 nyarán Dobsinán halt meg.

A liptói köznemes okolicsnai Okolicsányi Mihály neve gyanúsítottként merült fel a Rákóczi–Bercsényi összeesküvésben. Rákóczi fontos gazdasági szakembere és diplomatája. 1704. február–júliusában lengyel–svéd–porosz követségben van Ráday Pállal. 1705 októberétől a Gazdasági Tanács jogügyigazgatója. 1707 júniusától a Gazdasági Tanács besztercebányai adminisztrációjának jogügyigazgatója. 1709–1710-ben a Gazdasági Tanács jogügyigazgatója Eperjesen. Közben 1709 augusztusától 1710. április elejéig bártfai commendáns.

A Szirmay család két tagjáról Szirmay Andrásról és Szirmay Miklósról, mint a kuruc felkelés jelen evangélikus szereplőiről már korábban is esett szó, azonban a Rákóczi-szabadságharc idején is aktívan részt vettek a köz- és egyházi életben. Az idősebb testvér, Szirmay Miklós bekapcsolódott a Rákóczi–Bercsényi-féle összeesküvésbe, mint Bercsényi udvari kapitánya és jószágkormányzója Az összeesküvés lelepleződése után 1701 tavaszán Bercsényivel Lengyelországba menekült, majd 1701 októberében öccse, András tanácsára feladja magát Bécsben, ahonnan 1702 augusztusában szabadul. 1704-től elsősorban gazdasági szakemberként tevékenykedik Rákóczi oldalán, azonban egyházi és diplomáciai megbízatásokat is vállalt. 1705 júliusában az evangélikus rendek egyik követe XII. Károlyhoz, az 1707. évi rózsahegyi zsinat után pedig főkonzisztóriumi elnök. 1708-tól 1710-ig Bercsényi összes javainak prefektusa, 1711 telén átállt a császáriakhoz.

Öccse, Szirmay András 1704 októberében, Eperjes feladása után csatlakozott Rákóczihoz. Részt vett az 1705. évi szécsényi országgyűlésen, ahol a szenátorjelöltek egyike, azonban nem választották meg, mivel Bercsényi neheztelt rá, így lett helyette szenátor a dunántúli evangélikus telekesi Török István ezereskapitány. A zsibói csatavesztést követően, 1706. január–februárjában a Zemplén vármegyei insurrectio kapitánya. 1707-ben részt vesz az ónodi országgyűlésen, mint gróf Keglevich Terézia ablegátusa, naplója szerint neki is veszélyben volt az élete. Rákóczi állama legfelső igazságszolgáltatási szerve, a Fejedelmi Tábla assessor-jelöltje Zemplén vármegye részéről, majd 1708 márciusától elnöke. 1711 elején a császár hűségére tért. Naplója hangvételéből is kitűnik, hogy nem tartozott Rákóczi meggyőződéses hívei közé, egyházának ugyanakkor hű tagja volt, az eperjesi kollégium támogatója. 1712–1715-ben és 1722–1723-ban Zemplén vármegye országgyűlési követe, 1715-ben a Systematica Commissio tagja. 1723. december 9-én hunyt el, a Zemplén vármegyei Pazdics evangélikus templomában, családja temetkezőhelyén temették el.

Krman/Krmann Dániel szuperintendens lelkipásztori és egyházkormányzati tevékenységén kívül, diplomáciai feladatot is ellátott a szabadságharc alatt. A 17. század végén miavai, majd 1704-től zsolnai lelkész, 1706-tól biccsei püspök, 1708–1709-ben az evangélikus rendek követe a svéd királyhoz. 1710 elején exuláns Felső-Magyarországon, Bártfa városa anyagilag támogatja. 1711 februárjában Rákóczival emigrált Lengyelországba, de hazatért. A szatmári békét követően lelkész Bártfán, majd Miaván. 1729-ben bebörtönözték. Pozsonyban, 1740. szeptember 17-én hunyt el.

A hadsereg felső vezetésében, az ezredesi és várparancsnoki karban is számos evangélikus volt. A felvidéki német Czelder Orbán brigadéros gyalogsági tiszt volt, 1703-ban csatlakozott a kurucokhoz, hadnagy, majd 1704-ben gyalog főkapitány. 1705 januárjától egy reguláris gyalogezred parancsnoka. 1709-től brigadéros, kitüntette magát Lőcse védelmében és mivel nem akart átállni, a császáriak tisztes fogságra vetették és 1711 novemberéig hadifogoly. 1714 augusztusában fegyveres felkelést szervez a Szepességben, ez év szeptemberében letartóztatták, majd 1717 októberében Kassán kivégezték.

Liptószentiváni és bethlenfalvi Szentiványi János nagy múltú nemesi család sarja. 1691-ben a Thorni (ma Toruń, Lengyelország) Akadémiai Gimnázium növendéke. 1704 tavaszán csatlakozott Rákóczihoz, 1705-től az udvari palotásezred parancsnoka, 1709 márciusától gyalog brigadéros, 1710-ben Sréter János után eperjesi főcommendáns. 1711 februárjától a vár kapitulációjáig munkácsi városparancsnok. Karrierje nem tört meg 1711-ben, sőt miután rekatolizált, kezdett felívelni hivatali pályája. 1714-től országbírói ítélőmester, 1715-ben magyar kamarai tanácsos, 1716–1723 között Zemplén vármegye első alispánja, 1721. január 15-én bárói rangot kap. 1725-ben Bereg vármegye főispánja lett. Halála pontos dátuma egyelőre nem ismert, de az biztos, hogy 1742. február 20 előtt meghalt.

Szandai Sréter János tüzérségi főfelügyelő régi thökölyánus nemesként lett Rákóczi híve. 1683-ban Thököly udvari embere, diplomataként szolgálta a fejedelmet, majd 1685–1688 között Munkácson tartózkodott. 1694-ben zólyomi másodalispán. 1703 szeptemberétől Rákóczi híve, bányavárosi főkapitány, 1704-től egy lovas és egy gyalogezred főcolonellusa. Katonai tisztségei mellett 1703–1705 között különböző gazdasági feladatokat is ellátott. 1705 decemberétől brigadéros, tüzérségi főfelügyelő, ilyen minőségében a kuruc hadiipar irányítója. 1709 őszétől 1710 márciusáig eperjesi főcommendáns. 1710 decemberétől 1711 augusztusáig lengyelországi emigrációban volt. 1714. február végén–március elején meghalt.

Az ezredesek és várkapitányok, valamint városparancsnokok között evangélikusok:

Beleznay János, korának híres lovassági tisztje, Érsekújvár kapitulációja után, 1710 őszétől ezredes, megkapta Szalay Pál lovasezredét. A 18. század dinasztikus háborúi során kamatoztatja Rákóczi hadseregében szerzett tapasztalatait, 1741-től császári huszárezredes, a Beleznay-huszárezred parancsnoka és haláláig tulajdonosa, 1744-től vezérőrnagy, majd halála évében, 1754-ben altábornagy lett.

Toporci Görgey János régi thökölyánus szepességi nemes. 1663–1669 között Thököly István familiárisa. 1682–1683-ban Lőcse, 1684–1685-ben Dunajec parancsnoka. 1703 őszén csatlakozik Rákóczihoz. 1703 novemberétől 1706-ig szepesi alispán. 1704-től Szepesvár kapitánya, 1707 novemberétől egy évig hadifogoly. Kiszabadulása után ismét Szepesvár commendánsa 1710 júliusáig, amikor kénytelen kapitulálni.

Dabasi Halász Péter szintén ismert huszártiszt, 1710 nyarán alezredes, novembertől ezredes, aláírta a szatmári békét. Beáll a császári hadseregbe, ahol szintén ezredesi rangot ér el. Mária Teréziát szolgálva esett el Teschennél 1741-ben mint Pest megyei insurgens huszárezredes.

Róth Mihály (1729 után pongyeloki előnévvel) 1704 őszén csatlakozott a kurucokhoz, 1705-ben eperjesi bíró, 1706-től Sáros vármegyei első alispán 1710-ig, közben 1708 januárjától 1709 márciusáig eperjesi commendáns. 1712-ben Sáros vármegye követe a pozsonyi országgyűlésen.

Telekesi Török István dunántúli evangélikus nemes, 1704 januárjában csatlakozik a kurucokhoz és lesz rögtön ezredes (lovas főkapitány). 1704 áprilisában elpártol, de 1704. június 14. előtt már újra kuruc ezereskapitány. A szécsényi országgyűléstől szenátor, 1706 januárjától dunántúli templom-commissarius, 1706 őszén-telén sümegi commendáns, 1707-ben az ónodi országgyűlésen dunántúli követ. 1709 őszén elpártolt Rákóczitól, 1722-ben halt meg.

Bátyja, telekesi Török Ádám 1704 elején Bercsényi által kinevezett gyalog főkapitány.

Winkler Vilmos 1703 őszétől kuruc gyalogsági tiszt. Trencsén város kuruc parancsnoka 1704. február–márciusában. 1704–1705 folyamán gyalogsági alezredes. 1706. január 12-én a Moson vármegyei portális hajdúk kapitánya, 1706 őszén lett ezredes. 1707 tavaszán érsekújvári commendáns, 1707 novemberében vicecommendáns. 1708. augusztus/szeptembertől 1709 áprilisáig Árva várának parancsnoka, majd amikor hosszas ostrom után kénytelen feladni a várat, hadifogságba került és a szabadságharc végéig fogságban volt.

Mindezek az adatok is jól érzékeltetik, hogy az evangélikusok kivették a részüket a 17. század végi, 18. sz. eleji rendi szabadságküzdelmekből, amelynek alakulására jelentős hatással voltak. Az is igaz ugyanakkor, hogy e küzdelmek során nem tekinthető egységesnek az evangélikus társadalom. Bár felekezeti és rendi sérelmeik miatt jelentős számban állnak Thököly, illetve Rákóczi mellé, de pont a befolyásos turóci Okolicsányi Pál és fia sorsa példázza, hogy hitükhöz és egyházukhoz hű evangélikusok a Habsburgok mellett is megtalálhatóak voltak. Szirmay András életpályája pedig arra világít rá, hogy van olyan evangélikus, korábban elkötelezett thökölyánus felső-magyarországi köznemes is, aki nem feltétlenül és minden fenntartás nélkül csatlakozik Rákóczihoz 1703 után.

 

Oláh Tamás, MNL BAZML SFL

 

Válogatott irodalom:

Forrásközlések, forráskiadványok:

Köpeczi Béla–R. Várkonyi Ágnes: Rákóczi tükör I–II. Naplók, jelentések, emlékiratok a Rákóczi-szabadságharcról. Osiris. Bp., 2004. (Millenniumi magyar történelem. Források. Sorozatszerk.: Gyurgyák János, Pótó János.)

Oláh Tamás: Adalék az evangélikus tábori lelkészi szolgálat történetéhez. In: Evangélikus Élet. Evangélikus hetilap. 79. évf. 29. szám. 2014. július 20. Thesaurus. Evangélikus gyűjteményi szemle. 13. p.

II. Rákóczi Ferenc Emlékiratai a magyarországi háborúról 1703-tól annak végéig. Fordította: Vas István. A tanulmányt és a jegyzeteket írta: Köpeczi Béla. A szöveget gondozta: Kovács Ilona. Akadémiai Kiadó, Bp., 1978. (Archivum Rákóczianum. III. osztály: Írók. II. Rákóczi Ferenc művei. I. Sorozatszerk.: Hopp Lajos és R. Várkonyi Ágnes)

Rákóczi Ferenc: Vallomások, Emlékiratok. A szerkesztés és a jegyetek: Hopp Lajos. Az utószó Hopp Lajos, Szepes Erika és Vas István munkája. A Vallomásokat Szepes Erika, az Emlékiratokat Vas István fordította. Szépirodalmi Könyvkiadó. Bp., 1979. (Magyar Remekírók)

Szirmay András feljegyzései 1680–1713. 1. köt. 1680–1704. Sajtó alá rendezte, a jegyzeteket és a mutatókat készítette: Kincses Katalin Mária. Vaja, 2004. (Folia Rákócziana 9/1. Szerk.: Mészáros Kálmán, Molnár Sándor).

Szirmay András feljegyzései 1680–1713. 2. köt. 1705–1713. Sajtó alá rendezte, a jegyzeteket és a mutatókat készítette: Kincses Katalin Mária. Vaja, 2007. (Folia Rákócziana 9/2. Szerk.: Mészáros Kálmán, Molnár Sándor).

Történelmi naplók 1663–1719. Közli: Thaly Kálmán. Ottlÿk György önéletírása. Bártfai követek naplója az ónodi gyűlésről. Gr. Teleki Mihály és Pápai János nándor-fejérvári követségének diariuma. Ifjabb Tsétsi János havi krónikája. Bivolinyi István töredék-naplója. Ritter György János sopronyi emlékirata. MTA. Bp., 1875. (Monumenta Hungariae Historica. Magyar történelmi emlékek. Második osztály: Írók. Huszonhetedik kötet.)

Szakirodalom:

Angyal Dávid: Késmárki Thököly Imre 1657–1705. I–II. Bp., 1888–1889. (Magyar Történelmi Életrajzok. Szerk.: Szilágyi Sándor)

Bársony István: A hadvezér Thököly Imre a magyar történetírásban. In: Gróf Imrich Thököly a jeho povstanie. Thököly Imre gróf és felkelése. Zostavil: Peter Kónya. Vydavateľstvo Prešovskej univerzity. Prešov, 2009. 299–310.

Bitskey István: Szabadsághős vagy „törökös cimbora”? (Thököly Imre a kora újkori magyar költészetben). In: Gróf Imrich Thököly a jeho povstanie. Thököly Imre gróf és felkelése. Zostavil: Peter Kónya. Vydavateľstvo Prešovskej univerzity. Prešov, 2009. 39–47.

Bodnárova, Miloslava: Vzťah štátnej moci a evanjelickej a. v. cirkvi na Slovensku za vlády Leopolda I. a jeho moci percepcia v novšej Slovenskej historiografii. In: Gróf Imrich Thököly a jeho povstanie. Thököly Imre gróf és felkelése. Zostavil: Peter Kónya. Vydavateľstvo Prešovskej univerzity. Prešov, 2009. 311–323.

Dejiny Bardejova. Vedecký redaktor: Ľudovít Holotík. Sarišské múzeum v Bardejove, Bardejov, 1975.

Dienes Dénes: A szécsényi országgyűlés vallásügyi végzései, különös tekintettel a tágabb értelemben vett Hegyaljára. In: II. Rákóczi Ferenc, az államférfi. Tanulmányok a sárospataki országgyűlés 300. évfordulóján. Szerk.: Tamás Edit. (Sárospataki Rákóczi Múzeum Füzetei. 53. sz.) Sárospatak, 2008. 260–265.

Éble Gábor: A cserneki és tarkeői Dessewffy család. Genealógiai tanulmány. Bp., 1903. [Reprint. Históriaantik Könyvkiadó, Bp., 2011.]

Esze Tamás: Tábori papok II. Rákóczi Ferenc hadseregében. In: Egyháztörténet. I. évf. 1943. január–június. 1–2. füzet. 44–109.

Fabiny Tibor: Rákóczi és az evangélikusok. In: Rákóczi-tanulmányok. Szerk.: Köpeczi Béla, Hopp Lajos, R. Várkonyi Ágnes. Akadémiai Kiadó. Bp., 1980. 365–382.

Franková, Libuša: Daniel Krman a Prešovské evanjelické kolégium v dobe povstania Františka II. Rákócziho. In: Doba kuruckých bojov. Kuruc küzdelmek kora. Ed.: Peter Kónya. Vydavateľstvo Prešovskej University, Prešov, 2014. 512–523.

Fukári Valéria: Felső-magyarországi főúri családok. A Zayak és rokonaik 16–19. sz. Kalligram, Pozsony, 2008.

Görgey István, id.: A Görgey nemzetség története. Bp., 1904.

Görgey Albert: A topporci és görgői Görgey nemzetség és a svábóczi és tótfalvi Sváby nemzetség történetéből. Igló, 1909.

Heckenast Gusztáv: Kajali Pál (1662–1710) kuruc szenátor, országos főhadbíró válogatott iratai. Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Múzeumok Igazgatósága – Vay Ádám Múzeum Baráti Kör, Vaja, 1980. (Folia Rákócziana, 3.)

Heckenast Gusztáv: Ki kicsoda a Rákóczi-szabadságharcban? Életrajzi adattár. Sajtó alá rendezte, kiegészítette és az előszót írta: Mészáros Kálmán. História – MTA Történettudományi Intézete, Bp., 2005. (História Könyvtár. Kronológiák, adattárak 8. Sorozatszerk.: Glatz Ferenc)

Kármán Gábor: Kísérletek svéd segítség biztosítására II. Rákóczi Ferenc szabadságharcához. In: HK. 126. évf. 1. sz. 2013. március. 116–133.

Kónya Péter: Az eperjesi vértörvényszék 1687. Eperjes/Prešov–Bp., 1994.

Kónya Péter: Eperjes szabad királyi város szerepe a kuruc mozgalomban. In: Hegyaljai felkelés 1697. Tanulmányok a felkelés 300. évfordulójára. Szerk.: Tamás Edit. Sárospatak, 2000. (Sárospataki Rákóczi Múzeum Füzetei. 36. sz.) 147–159.

Kónya Péter: A felső-magyarországi városok társadalma a 17. században. In: Bártfától Pozsonyig. Városok a 13–17. században. Szerk.: Csukovits Enikő – Lengyel Tünde. MTA Történettudományi Intézete. Bp., 2005. (Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 35. Sorozatszerk: Glatz Ferenc.) 355–373.

Kónya Péter: Ottlyk György brigadéros szereplése 1708-ban. In: II. Rákóczi Ferenc, az államférfi. Tanulmányok a sárospataki országgyűlés 300. évfordulóján. Szerk.: Tamás Edit. Sárospatak, 2008. (Sárospataki Rákóczi Múzeum Füzetei. 53. sz.) 168–177.

Kónya Péter: Protestantský kostol z čias rekatolizácie. (K postaveniu evanjelikého a. v. chrámu v Horných Ozorovciach). In: Historia Ecclesiastica. Časopis pre dejiny cirkví a náboženstiev v Strednej Európe. I. évf. 1–2. sz. 2010. 154–171.

Kónya Péter: A Rákóczi-szabadságharc és az evangélikus egyház. In: 12. évf. 1. sz. 2011. (Interneten: http://www.uni-miskolc.hu/~egyhtort/cikkek/konyapeter.htm)

Kónya Péter: Ottlyk György pályája a szatmári béke után. In: Az újrakezdés esélye. Tanulmányok a Rákóczi-szabadságharc befejezésének 300. évfordulója alkalmából. Szerk.: Czigány István, Kincses Katalin Mária. HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum. Bp., 2012. (A Hadtörténeti Intézet és Múzeum Könyvtára. Sorozatszerk.: Veszprémy László) 165–178.

Köpeczi Béla: II. Rákóczi Ferenc külpolitikája. Akadémiai Kiadó. Bp., 2002.

Köpeczi Béla: A vallási türelem és II. Rákóczi Ferenc. In: Rákóczi állama Európában. Konferencia a szécsényi országgyűlés 300. évfordulója emlékére. Szécsény, 2005 szept. 15–17. Szerk.: Bagyinszki Istvánné – Balogh Zoltán. Salgótarján, 2006. (Discussiones Neogradienses 9.) 84–90.

Köpeczi Béla – R. Várkonyi Ágnes: II. Rákóczi Ferenc. Osiris, Bp., 2004. (Milleneiumi magyar történelem. Életrajzok. Sorozatszerk.: Gyurgyák János, Pótó János.)

Lukáč, Eduárd: 1681–1781: Storočie ohraničene snahami o reformu vzdelavánia na Evanjelickom kolégiu v Prešove. In: Historia Ecclesiastica. Časopis pre dejiny cirkví a náboženstiev v Strednej Európe. III. évf. 2. sz. 2012. 15–29.

Lukáč, Eduard: Evanjelické školy v Prešove a Kežmarku v období kuruckých bojov. In: Doba kuruckých bojov. Kuruc küzdelmek kora. Ed.: Peter Kónya. Vydavateľstvo Prešovskej University, Prešov, 2014. 494–511.

Márki Sándor: II. Rákóczi Ferenc. I. kötet. 1676–1707. Magyar Történelmi Társulat, Bp., 1907., II. kötet. 1707–1708. Magyar Történelmi Társulat, Bp., 1909., III. kötet. 1709–1735. Magyar Történelmi Társulat, Bp., 1910.

Markó Árpád: II. Rákóczi Ferenc, 1676–1735. Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1935.

Mészáros Kálmán: II. Rákóczi Ferenc tábornokai és brigadérosai. A kuruc katonai felső vezetés létrejötte és hierarchiája 1703–1711. Argumentum Kiadó. Bp., 2006. (A Hadtörténeti Intézet és Múzeum Könyvtára. Sorozatszerk.: Veszprémy László).

Oláh Tamás: Adalékok Rákóczi László, Rákóczi Erzsébet, valamint Radics András életútjához. In: Széphalom. 23. kötet. A Kazinczy Ferenc Társaság Évkönyve, 2013. Szerk.: Kováts Dániel. Sátoraljaújhely, 2013. 45–64.

Oláh Tamás: Adalékok Sáros vármegye Rákóczi-szabadságharc kori katonai archontológiájához. Bártfa helyőrségparancsnokai. In: Doba kuruckých bojov. Kuruc küzdelmek kora. Ed.: Peter Kónya. Vydavateľstvo Prešovskej University, Prešov, 2014. 154–190.

Pálffy Géza: A szakítások és kiegyezések évszázada: a Magyar Királyság 17. századi története új megvilágításban. In: Történelmi Szemle. A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének Értesítője. LVII. évf. 1. sz. 2015. 51–65.

Gróf Imrich Thököly a jeho povstanie. Thököly Imre gróf és felkelése. Zostavil: Peter Kónya. Vydavateľstvo Prešovskej univerzity. Prešov, 2009.

Rákóczi-tanulmányok. Szerk.: Köpeczi Béla, Hopp Lajos, R. Várkonyi Ágnes. Akadémiai Kiadó. Bp., 1980.

A reformációtól – napjainkig. Evangélikus gyülekezetek, egyházmegyék, kerületek a Dunántúlon. 1–2. köt. Szerk.: Keveházi László et al. Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület, Győr, 2011.

R. Várkonyi Ágnes: Evangélikusok Rákóczi kormányzókörében. In: Historia Ecclesiastica. Časopis pre dejiny cirkví a náboženstiev v Strednej Európe. III. évf. 1. sz. 2012. 53–76.

Zoványi Jenő: Kisebb dolgozatok a magyar protestantizmus történetének köréből. Sárospatak, 1910.

Zoványi Jenő: A magyarországi protestantizmus története 1895-ig. I–II. kötet. (Historia Incognita) Attraktor, Máriabesnyő – Gödöllő, 2004.

 

 

Utolsó frissítés
2016.10.26.