„Glóriává alakult fején a töviskorona”
A nemzet nagy halottjai között – Görgei Artúr halála és temetése
A Görgei Artúr baráti (és tisztelői) körébe tartozó Lévay József költő, a kor jelentős közéleti személyisége a nagy hadvezér halálának napján, tehát ma száz éve a következőket jegyezte naplójába: „Nagy jelentőségű, nevezetes földi hosszú pályát zárt be a mulandóság. Tiszta, gyémánterős jellemű egész ember tűnik el az ő alakjával, aki nemcsak az öntudatos, lángoló hazaszeretet[tel], de az átható ész hatalmas fegyverzetével is el volt látva. Glóriává alakult fején a töviskorona, mellyel dicső hadvezéri pályafutása után ajándékozta őt meg a nemzet egy részének balvéleménye. Lélekemelő volt látni hadvezéri működését szabadságharcunk dicsőséges küzdelmeiben, csudálatos jellemét és önérzetes nyugodt türelmét száműzetése nehéz évei alatt. Hírünk nevünk gyarapodását s mindazt a jót, ami a szabadságharcból szinte a mai napig láthatóan eredt, Görgeinek és Kossuthnak köszönheti a nemzet. Kezet fog a katonai és polgári dicsőség. Emezt bálványozó lelkesedéssel ünnepelte és ünnepli a nemzet, amannak szinte a mai napig adósa maradt. (…) Isten különös kegyeltje volt csaknem száz évre terjedő korával …, de szánandóan fizette érte az árt azzal a testileg-lelkileg összetörött tengődéssel is, melyben több év óta sínylődött. Utolsó időkben már csak rombadőlt teste élt, az eszmélő lélek elaludt benne. Várom, miként vesz tudomást a nemzet az ő elhunytáról. Hősévé fogja-e avatni, mintegy expiálni a múltat, vagy megelégszik a szertartásos, formális illendőséggel? Hiszen a mostani háborús körülmények s a kormány hazafias érzülete s tevékenysége, a nemzet hangulata talán éppen alkalmasak is volnának arra, hogy Görgei nevét beigtassák a nemzet panteonába – szívébe. (…)”
Görgei halálának centenáriumán – a konferencia utolsó előadójaként – én haláláról és temetéséről szólnék részletesebben, arról a méltó gyászeseményről, amely tulajdonképpen valóban beiktatta Görgeit „a nemzet panteonába”. (Ahonnan aztán később – mint tudjuk – megpróbálták kiiktatni, de ez egy más kérdés és egy más előadás.)
Görgei Artúr halotti anyakönyvi bejegyzése, 1916 (Deák téri Evangélikus Lelkészi Hivatal)
„Visegrád nagy remetéje” élete utolsó éveiben – mint az imént idézett Lévay naplóbejegyzésből is kiderült – már sokat betegeskedett. Nemcsak látása és hallása gyengült meg nagyon, hanem évente legalább egyszer válságosra fordult az egészségi állapota. A Budapesti Hirlap hasábjain meg is jegyezték: „Minden esztendőben, a mikor a tavasz kezdett zöldelleni a Duna fölött, megjelent a napilapok hasábjain a szinte konvenciós hir: Görgei Artur nagy beteg.” Utolsó éveiben ilyenkor többször is elterjedt a halálhíre, de erős szervezete végül mindig legyűrte a betegséget. 1916 januárjában is még egy komoly influenzát túlélt, de a négy hónap múlva jelentkező hurutos tüdőgyulladás már végzetesnek bizonyult. Görgei halála előtt kb. egy hónappal lázas beteg lett és emiatt fel is hozták Visegrádról Budapestre, sógornője Mária Valéria (ma: Apáczai Csere János) u. 17. szám alatti II. emeleti lakásába, abba a szobába, ahol élete utolsó éveit töltötte, már amikor fenn volt a fővárosban és nem itt Visegrádon. Pesten a híres Korányi Sándor orvosprofesszor mellett még két orvos kezelte, a legsűrűbben dr. Bencze Gyula látogatta. Ő volt az, aki aztán a halál beálltát is megállapította. Eleinte azonban még úgy tűnt, hogy Görgei megint kilábal a betegségből, végül aztán május 20-án reggelre nagyon rosszul lett és ekkor már látta Bencze doktor, hogy a gyenge szervezet már nem sokáig bírja a kór támadását. A Pesti Hirlapból tudjuk, hogy a rokonsággal ekkor közölte is, hogy „Artúr bácsijuk” menthetetlen, ezért a beteg ágyánál az említett nap éjszakáján, az utolsó órákban már ott volt családja számos tagja. A korabeli napilapok részletesen beszámoltak a halál körülményeiről, néhány a halál beálltának percre megadott időpontját – éjjeli 1 óra 18 percet – is közölte, így tehát azt teljesen pontosan tudjuk (pontosabban, mint a kiadott gyászjelentésekben leírták, azokban ugyanis szimplán 1 óra szerepel). Az Est című napilap apró részletekbe menő tudósításában azt is rögzítette, hogy a Görgei ágyánál virrasztók közül valaki meg is jegyezte, hogy halálával a „tábornok még megvárta Buda bevételének évforduló napját”. Erre az érdekes egybeesésre több újság is fontosnak tartotta felhívni a figyelmet.
A Görgei Nemzetség gyászjelentése Görgei Artúr halálára
A matuzsálemi kort megért hadvezért halála után néhány órával leemelték a halottas ágyról, átöltöztették fekete díszmagyar házikabátjába és ugyanabban a szobában a pamlagra fektették kezeit mellén összekulcsolva, testét fehér lepellel borítva be. A ravatalt a tavasz virágaival díszítették, egy ibolyacsokrot – Görgei kedvenc virágát –, amelyet frissen Visegrádról hoztak, közvetlenül a halott mellé helyezték. Ezzel kapcsolatosan az egyik korabeli lapban megjegyezték, hogy régebben a tábornok minden évben, amikor visegrádi nyaralása után visszatért a fővárosba, hozott magával egy csokor ibolyát, amit aztán maga vitt ki a temetőbe, Deák Ferenc sírjára. A felravatalozás közben is már két idegen személyt beengedtek, az egyik a Pesti Napló munkatársa, a másik Glatter Gyula festő felesége volt, aki vázlatokat készíthetett a halottról férje számára, aki még aznap délután (amint a festmény szignójánál látható délután 4 órakor) megfestette a ravatalon fekvő Görgeit. (Másnap Stróbl Alajos szobrászművész első segéde készített halotti maszkot róla. Kettőt is: egyet a Nemzeti Múzeum, egyet a Fővárosi Múzeum számára.)
Görgei Artúr ravatalán, a gyászházban (Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár)
A halálhír gyorsan terjedt a városban, így a részvétnyilvánítások is hamarosan megkezdődtek. A gyászházban így már az elhalálozás napján, ma száz éve nagy volt a forgalom, sorra hozták pl. a gyászkoszorúkat, – az első kettőt Jászai Mari és Marczali Henrik történész küldte. Sokan személyesen fejezték ki részvétüket (a sok notabilitás mellett például a nagymarosi szőlőmunkások küldöttsége), és még többen gyásztáviratban, mások telefonon (!) keresték a gyászoló családot. A halál körülményeiről és a ravatalról is apró részletességgel beszámoló sajtó számos munkatársa (fényképésze, tudósítója) is felkereste a gyászházat, köztük volt pl. Kosztolányi Dezső is, aki a Világ című lap május 22-i számában publikált írást A tábornokról címmel, melyet a következő megjegyzéssel zárt: „Most feketébe öltöztették, nem tábornoki uniformisba és kardot se tesznek koporsójába. Kedves, egyszerü, polgári magyar ruhájában temetik el, melyet halála napjáig szeretett. Ugy érzem, hogy ezzel sok-sok mindent eltemetünk.” Elmondhatjuk, hogy a korabeli napilapok majd mindegyike részletesen beszámolt mind Görgei haláláról, mind a temetéséről. Több a nagy hadvezér életrajzát is ismertette, vagy visszaemlékezéseket közölt (pl. Jászai Mariét), nem egy pedig tárcában értekezett hosszasabban Görgeit értékelve és tragikus sorsát elemezve. Volt olyan is, amelyben a szerző azon morfondírozott, hogy „Kossuth Lajos küldene-e pálma-ágat Görgei Artúr sírjára, mint egykoron egy másik ellenfele szemfedőjére: Deák Ferencére…?”
Görgei temetésére vonatkozóan mindenesetre a korabeli sajtó a fő forrásunk, hiszen a temetés jellege miatt annak ügye nem indult el a szokásos hivatali utakon. Biztosan nem került például minisztertanácsi ülés elé – noha egy ülést tartottak a temetés időpontja előtt – és biztosan nem volt ezzel kapcsolatosan iratképzés a Miniszterelnökségen, a Belügyminisztériumban, de a Hadügyminisztériumban, valamint a Honvéd Főparancsnokságon és a Budapesti Állomásparancsnokságon sem. (Csak Budapest Főváros Levéltárában találtunk iratokat a Görgei temetéssel kapcsolatosan, azok azonban közvetlenül a díszsírhelyre vonatkoznak és nem az egész temetés folyamatára.) Ez persze, mint az imént említettük a temetés jellege miatt érthető, hiszen a nagy tábornokot nem az állam, hanem a család temette. Erről úgy tűnik gróf Tisza István miniszterelnök maga döntött, talán kikérve miniszteri titkára, a Görgei szűkebb családi köréhez tartozó Latinovits Endre véleményét is, aki a döntésről még az elhalálozás napján Bécsből hazatérve – ahol ekkor a kormányfő is időzött – személyesen tájékoztatta családját, majd minden bizonnyal a sajtót is. Tisza egyelőre egy viszonylag hosszabb táviratban nyilvánította ki részvétét a családnak, amelyben nyilvánvalóvá tette, hogy milyen tisztelettel volt és van az elhunyt iránt (a Görgei tiszteletet egyébként már gyermekkorában magába szívhatta, hiszen édesapja, Tisza Kálmán nagy tisztelője volt a tábornoknak, fiatal korában még ódát is írt hozzá). A miniszterelnök gyásztáviratában többek közt ezeket írta: „Nagy ember volt Görgei Arthur, – ugy a cselekvés órájában, mint a nemes büszkeséggel elviselt néma szenvedés hosszu évtizedeiben. Küzdött, mint az oroszlán s amidőn a küzdelem folytatásának céltalan voltáról meggyőződött, habozás nélkül vette magára a befejezés egész ódiumát és türte egyetlen jajszó nélkül a félrevezetett nemzet átkait és gyülöletét.”
(Jobbról balra) Gróf Tisza István miniszterelnök, báró Ghillányi Imre földművelésügyi miniszter és báró Hazai Samu hadügyminiszter a gyászolók között (Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár)
Tisza azonban nemcsak szép és elismerő szavakkal tisztelte meg Görgei emlékét, hanem – ha a már idézett Lévay Józsefnek hihetünk, akkor – azzal is, hogy a temetés költségét maga állta. Ennél is jelentősebb volt talán az a szimbolikus tett, hogy „tekintettel a nagy érdeklődésre” a miniszterelnök a gyászszertartás céljára a család rendelkezésére bocsátotta a Nemzeti Múzeum épületét. Szimbolikus tett volt ez valóban – amely mindenki számára jelezte: a nemzet nagy halottjától búcsúzik –, hiszen Palóczy László képviselőházi korelnök és Teleki László gróf, jeles államférfink 1861-ben történt temetése óta a nemzet számos nagyságát ravatalozták fel a múzeum kör alakú előcsarnokában. Görgei előtt például Jókai Mórt, Hieronymi Károlyt és két Kossuthot is: 1894-ben Kossuth Lajost, 20 évvel később a kormányzó fiát, Kossuth Ferencet. Ha már vannak előzményei Görgei múzeumból történt temetésének, akkor talán érdemes megjegyezni egy párhuzamot éppen Kossuth Lajos búcsúztatásával kapcsolatosan. Kossuth temetése alkalmával, 1894-ben a kormány belügyminiszteri rendelettel is kinyilvánította, hogy nem állami temetésről van szó, megtiltva az állami alkalmazottaknak, hogy hivatalos minőségében részt vegyenek az eseményen, sőt azt is, hogy a közintézményekre kikerüljön a fekete lobogó. Görgei esetében azonban elmaradtak az utasítások, hivatalos közlemények, viszont a legtöbb lapban a temetés rendezése kapcsán megjegyezték, hogy azon a „kormány képviselteti magát”. Képviselte is aztán, mert megjelent a temetésen (és koszorút is vitt a ravatalra) Tisza miniszterelnök, csakúgy, mint báró Hazai Samu hadügyminiszter és több más miniszter és államtitkár (utóbbiak között ott volt gróf Klebelsberg Kuno is, akit aztán 1932-ben ugyancsak a múzeum Rotundájában búcsúztattak). Meg kell még egy dolgot jegyeznünk mielőtt a temetés részleteit ismertetjük: bár a gyászszertartást hivatalosan a család rendezte úgy tűnik, hogy annak fő elemeiről való döntés jogát a miniszterelnök a maga számára tartotta fenn, erre utal a 8 Órai Ujság azon megjegyzése is, hogy a temetés dolgában szükséges intézkedéseket Tisza Bécsből való visszaérkezése előtt nem állapíthatják meg véglegesen.
Görgei ravatala a Magyar Nemzeti Múzeum előcsarnokában (Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár)
Görgei holttestét május 23-án este vitték át a Magyar Nemzeti Múzeumba, abba az épületbe, ahol 1849 májusában Buda vára visszafoglalását, az ő nagy diadalát egy bankettel megünnepelték. A múzeumi ravatal és díszítése május 24-én délelőtt készült el Supka Géza (1883-1956) régiségtári őr vezetésével. Az épület előcsarnokát, a Rotundát ezüstszélű fekete drapériával vonták be és különböző délszaki növényekkel (pl. pálmákkal) díszítették. Szemben a bejárattal, magas, lépcsőzetes katafalkra helyezték el a fekete érckoporsót. Köré Görgei kedvenc virágait tették, amelyeket kedvenc unokahúga, Návay Lenke hozott be aznap a visegrádi családi villa kertjéből. A koporsó alá a híres branyiszkói ütközet egy zászlaját és egy honvéd kalpagot, valamint egy lovassági tiszti kardot helyeztek. A négy nagy kandeláberrel megvilágított ravatal előtt fekete párnán a tábornok két kitüntetése, a 48-as katonai érdemkereszt első és második osztálya volt látható. A ravatalozás munkálatainak befejezése után délben megnyitották a múzeum kapuit a gyászolók előtt, akik este hétig róhatták le kegyeletüket. Erre másnap délelőtt is még alkalom nyílt. Görgei temetése május 25-én délután 3 órakor kezdődött az evangélikus egyház szertartása szerint. A ravatal körül a búcsúztató Raffay Sándor (1866-1947) Deák téri evangélikus lelkész és a család számos tagja mellett ott állt (mint már említettük) gróf Tisza István is kormánya négy miniszterével és több államtitkárával. A legmeghatóbb látványt azonban alighanem az a tizenkét agg 48-as honvéd jelenléte adta, akik eljöttek, hogy elkísérjék egykori vezérüket utolsó útjára. Ők és díszegyenruhás rendőrök álltak díszőrséget a ravatal előtt. A közélet sok-sok jeles alakja megjelent a temetésen, akiknek nevét az újságok hosszan sorolták. Jómagam most ezt nem tenném, csak egy személyt nevesítenék közülük: Bárczy Istvánt budapesti főpolgármesterét, aki a családnak küldött részvétlevelében többek közt a következőket írta Görgeiről: „Megtisztult látásunk ma már oda sorozza Görgey Arthurt a nagy magyar szabadsághősök mellé, kik a szabadságban a békés rendért, a fegyveres ellenállással a testvéri megértésért harcoltak. Katonai lángelméjét a hazafi szive igazgatta, keménységét a szeretet vezette, s az erőviszonyok kilátástalansága közepett kétszeresen csodálatos sikerei jelképe s előzője voltak a csodának, hogy a magyar nemzet megmaradt, a magyar állam ujjá született s most a magyar helyet küzd magának a világtörténelemben. A magyar név örök ragyogása fogja mindenkor fényben tartani a Görgey Arthur nevét.”
A Görgeit temető Raffay Sándor 1928-ban (Evangélikus Országos Levéltár, Raffay-hagyaték)
A múzeum a gyászszertartás kezdetére megtelt, csakúgy, mint a Múzeumkert és környéke. Az Opera énekkara Erkel „Gyászhangok” című kompozícióját adta elő, majd Raffay lelkész gyászbeszéde következett. Rajta kívül még Kozma Andor (1861-1933) költő, országgyűlési képviselő búcsúzott a nagy tábornoktól. Ezt követően az utolsó gyászének hangjai mellett a halottas szolgák leemelték a ravatalról a koporsót és elhelyezték a díszkocsira és megindult a gyászmenet a Kerepesi temető felé. Legelöl egy szakasz díszruhás lovas rendőr lovagolt, majd a három koszorúval megrakott kocsi következett, ezután az Opera énekkara, majd az evangélikus lelkészek lépdeltek.
Görgei koporsóját viszik le a múzeum lépcsőjén, 1916. május 25. (Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár)
A gyászmenet Görgei temetésén (Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár)
Nyomukban gördült Görgei gyászhintója, melyet a temetőszolgák mellett a város díszruhás csatlósai kísértek, majd a családtagok, utánuk pedig a kormány tagjai, akik a Kossuth Lajos utca-Rákóczi út sarkáig kísérték el a nagy halottat. A temetőbe vezető hosszú út tele volt a gyászolókkal. A gyászmenet 5 óra körül ért a temetőbe, ahol Beöthy Zsolt (1848-1922) irodalomtörténész, a pesti tudományegyetem rektora mondott a család és a barátok nevében még egy rövid beszédet mielőtt öreg honvédjei tisztelgésével a jobb oldali árkádsor első csarnokának kriptájába helyezték – ideiglenes nyugalomra. Ideiglenesre, mert a család Visegrádon szerette volna örök nyugalomra helyezni egy számára emelt mauzóleumban. Erre vonatkozóan számos forrásunk van, mi most csak a legrészletesebb leírást adó 8 Órai Ujságot idézzük: „Egykori visegrádi villája mellett van egy kis domb, az u. n. római domb [ma: Sibrik-domb], szemben Kisoroszi községgel. Ez a pont, ahonnan a vidékre gyönyörű kilátás esik, kedvenc tartózkodási helye volt és gyakran emlegette, hogy itt szeretne eltemetkezni ebben a nagy magányosságban. A tábornok környezetében szeretnék is, ha idővel idekerülne a mauzoleuma, ami az ő életének nagy egyedülivalóságához is jobban illenék, mint a nagyvárosi temető.” A főváros tanácsa mindenesetre egy 600 korona értékű díszsírhelyet adott, de a család az ebben értékben felkínált sírhelyek egyikét sem találta megfelelőnek, míg végül kiválasztotta azt a kriptát, ami már egy jóval (húszszor!) drágább 12.000 koronás sírhelynek számított. Végül az áttemetés nem történt meg, csak a fa fejfa helyére került később egy kovácsoltvas kereszt. Nem épült tehát mauzóleum Visegrádon, de nem készült síremlék Budapesten sem. Lévay József ezt megjövendölő sorait citálhatnám ide, de inkább a temetést értékelő sorait idézném: „Temetése, ami a külsőt illeti, olyan volt, aminő kiválóbb embereinké lenni szokott: népek, megszokott ceremóniák. Jelen voltak a kormány tagjai, számos előkelőség, de az egésznek mégiscsak olyan magán, családias jellege volt. A család temette, nem a főváros, nem a kormány. Gyászbeszédet is a lelkészen kívül csak az irodalom tartott felette: Kozma Andor és Beöthy Zsolt. De egyik sem a képviselőház vagy a főrendiház nevében. Ott bujkált a gyászmenet sorai között az a fojtogató ördög, mely Görgei tiszta fényben tündöklő alakját a síron túl sem akarja elhagyni. Ugyan mennyi időt és mily bizonyítékokat várnak még azok, akik szörnyű vádjok igazolását a jövő történelem ítéletére bízzák? Hiszen több mint hatvan éve már az „elkövetett árulásnak”! Hiszen minden adat készen van már, amelyből a jelen és jövő ítélhet! Mindhiába! Nemzedékről nemzedékre fog átszállani ez a beoltott méreg, mint valamely öröklött betegség, mint valamely nemzeti monda. Ez hízeleg a nemzet hiúságának, elbizakodásának.” Sok igazság van ezekben a sorokban, de egy korabeli értékelés felvillantása mellett azért idéztem, hogy a fent elmondottak fényében egy kicsit vitatkozzam is Lévay megállapításaival. De lehet, hogy az elkövetkező mondatok nem is éles vitatását jelentik az ő véleményének, hanem csak egy más nézőpontot, a temetést messzebbről tekintve. Az igaz, hogy de jure nem a főváros és a kormány temette Görgeit, viszont ha megnézzük a részleteket, akkor tulajdonképpen kijelenthetjük, hogy de facto igen, hiszen a kormány nemcsak, hogy nagy számban képviseltette magát a temetésen, hanem biztosította a méltó helyszínt a gyászszertartás számára, amely mint korábban említettük erős szimbolikus döntés volt, nyilvánvaló kinyilvánítása annak, hogy Görgeiben a kormány a nemzet nagy halottját gyászolja. A miniszterelnök kondoleáló levele nyilvánosságra került, miután a napilapok leközölték, melyben a kormány első embere hangsúlyozta az elhunyt iránti tiszteletét. A főváros pedig a temetés méltó körülményeinek biztosításában vállalt szerepet és díszsírhely felajánlásával, amelyekre mindenképpel tekintettel kell lennünk, amikor a temetés jellegét nézzük. – Persze Görgeinek nem volt olyan állami temetése, mint pl. Jókai Mórnak, akitől a temetésén a kormány nevében Berzeviczy Albert kultuszminiszter búcsúzott. De az ő esetében minden bizonnyal figyelembe kellett venni azt, hogy Ferenc József ekkor még élt. Ki tudja, ha az uralkodó nem fél évvel később, hanem korábban hunyt volna el, mint ő, akkor is így rendezték volna meg a temetését? – Úgy gondoljuk, hogy valószínűleg nem.
Görgei Artúr sírja a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben (Fotó: Debreczeni-Droppán Béla)
Ezek után végül engedjék meg, hogy még egy olyan momentumra hívjam fel a figyelmet, amely lépten-nyomon tetten érhető a Görgei halála és temetése kapcsán született forrásokban. Egy olyan dologra, amely nem meglepő, hiszen mindent áthatott akkor: az éppen folyó „nagy háborúról” van szó. A világháborús/háborús szál fűzését már nem sokkal Görgei halála után elkezdték, amikor több lap is megírta azt, hogy a gyászházban megjelent három – éppen a frontra induló közlegény, akik engedélyt kértek a családtól a ravatal megtekintésére, mivel bevonulásuk miatt a temetésen már nem lehettek ott. Ide köthető annak a ténynek a közlése is, hogy a temetésen való megjelenés biztosítása miatt a Görgey család 32 élő férfi tagja közül a harctéren küzdő 22 (!) családtag a hadvezetőségtől rendkívüli szabadságot kapott, így végül a többségük elkísérhette utolsó útjára a nemzetség elhunyt nesztorát. A 8 Órai Ujság nem célzat nélkül jegyezte meg, hogy Görgeit a gyászkocsira a „megtorló diadal szimboluma gyanánt meghódított orosz ágyuk előtt” tették fel. Erről létezik is egy fénykép, ami 1915. március 15-én készült. E két adatból kitűnik, hogy a múzeum előtt látható ágyúk még jó egy évvel felállításuk után is szolgálhatták a háborús propagandát.
A világháborúban zsákmányolt orosz ágyú a Nemzeti Múzeum előtt, 1915 (Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár)
Ezen kisebb utalások mellett azonban sokkal direktebben is bevonták Görgei személyét a háborús kommunikációba. A temetésen pl. Kozma Andor gyászbeszédében a következőképpen fogalmazott: „Hozzád méltó katonai végtisztességed nem itt van, a hol mi álljuk körül kiszenvedett tetemedet. Ma tul határainkon dörögnek az ágyuk, ropognak a puskák, s szuronyszegezve rohannak diadalra hazájukért küzdő vitéz magyarok. Azoknak unokái, a kiket te tanítottál meg igazi katonákul győzni.” Tulajdonképpen, ha nem is ilyen direkt módon, de Tisza és Bárczy is utaltak kondoleáló levelükben a háborúra. A korabeli lapokban aztán bőven találunk olyan mondatokat, amelyben Görgei, illetve az ő halála kapcsán szólnak az éppen folyó harcokról, a katonák helytállásáról. Az Uj Hirek c. politikai napilap a halál hírt közlő Görgei-tárcájában pl. ezt írta: „…megadatott neki még életében, hogy Világos felől is lássa a termékenyítő nap felkeltét s lássa diadalmát a mai nemzedéknek a magyar nép ellenségeivel szemben, akiknek elődeit annyi csatában ő vezette győzelemre.” Ehhez hasonlóan fogalmazott a Pesti Napló is a halál másnapján: „A sors ugy akarta, hogy háborus időben végezze be földi pályafutását s megérje még azt is, hogy az ő dicső honvédeinek utódai ismét diadalokat arassanak a hazánkba betört oroszon.” A legszebb gyöngyszemet azonban a végére hagytam, amelyet a Protestáns Szemlében találtam. Itt a lap már a temetés után emlékezett Görgeiről és idézte egy magyar paraszt ember hónapokkal korábbi kijelentését, mi szerint: „Ha Görgei akkor le nem teszi a fegyvert és kipusztíttatja a magyar férfiakat: ma nincs, aki feltartoztassa az oroszt. Tizenhét unokám harcol az orosz ellen, tizenhét honvéddel kevesebb, ha Világosnál én is meghalok, mint ahogy kész voltam meghalni.” De lehetett még ezt is fokozni, amikor az emlékezés végén a következők láttak nyomdafestéket: „A Görgeire esett gyűlölet mértéke volt a magyarság önmagába vetett hitének. Mivel a magyar hitt magában, kijátszottnak kellett tartania magát. Ez a hit teremtette meg a mai világháború magyar katonáit s ez törte meg az északi orkán erejét. Görgei a mai világháborúnak is hadvezére volt s éppen ezért ő a mai világháborúnak leggyőzelmesebb magyar hadvezére.” Sok mindent lehetne erre mondani elemzőként és laikusként is, de összességében nem találhatjuk furcsának, hogy egy világháború közepette, háborús pszichózisban egy nagy hadvezér, egy katona halála kapcsán ilyen mondatok születtek. Én mindenesetre szükségesnek tartottam, hogy Görgei halála és temetése kapcsán annak e vetületét is egy kicsit felvillantsam.
Lévay József naplóját idézve kezdtem előadásomat, engedjék meg, hogy előadásomat vele is fejezem be. „Csudálatos folyamú és tartalmú földi pálya záródik be utána, melynek megérde[melt] méltánylása még ezután is a nemzet tartozása.”
Én azt hiszem, hogy e konferencia után örömmel mondhatjuk azt, hogy ebből a tartozásból a mai napon mi is valamennyit törleszthettünk!
Debreczeni-Droppán Béla
(A szerző történész-levéltáros-szakmuzeológus, a Magyar Nemzeti Múzeum Központi Adattára munkatársa, a Honismereti Szövetség elnöke.)
Az előadás elhangzott a 2016. május 21-én Visegrádon megrendezett Görgei-konferencián.
