Méliusz boszorkányhite
Méliusz korában egyáltalán nem jegyeztek fel boszorkánypert. Ez nem azt jelentette, hogy a református prédikátor nem hitt a boszorkányok létezésében. A boszorkánysággal elsősorban, mint természeti kérdéssel, és nem vallási kérdéssel foglalkozott. Ez tükröződik az 1562. évi Debreceni Hitvallásban is. Méliusz is azt vallotta, hogy „a boszorkányokat, éji kísérteteket, kóbor lelkeket az ördög igazgatja, vezeti rosszra”, de tanítással és fegyelmezéssel megtéríthetőnek tekintette őket. Ő maga is foglalkozott népi gyógyászattal, gyógynövénykönyvet is szerkesztett, amely Herbárium címen halála után jelent meg. Az ősi hiedelmekkel szembeni állásfoglalása magyarázza, hogy Debrecenben a vizsgált időszakban csak 5 pert folytattak boszorkányok ellen (vagy legalábbis ennyiről tudunk). Két per végződött halálos ítélettel: egy égetéssel, egy pedig akasztással. Egy vádlottat kiűztek a városból, egynek eklézsiát kellett követnie, két eset ugyanakkor ismeretlen kimenetelű.
A Debreceni Hitvallás (1562) – Méliusz Juhász Péter Herbáriuma
1614 után
A boszorkányokkal szembeni fellépés az 1614. évi erdélyi országgyűlésnek a „nézők, jövendőmondók és bűbájosok” ellen hozott határozata után erősödött meg. 1619 és 1638 között 15 boszorkányperről tudunk, amelyek közül tíz halálos ítélettel végződött: 9 esetben megégették a szerencsétlen vádlottat, egy esetben fővétellel büntettek. Egy vélt boszorkányt kiűztek a városból, egy viszont elszökött magától. A boszorkányüldözési hullám tetőfoka 1635-re tehető, s legfőbb elindítói a városlakók maguk voltak, akik rágalmazási ügyekkel árasztották el a városi tanácsot. Ezután 1667-ig egyáltalán nem jegyeztek fel boszorkánypert.
Debrecen 1802 körül (Szegedi Károly rajza)
Boszorkányüldözések a puritán Debrecenben
A boszorkányüldözés fénykora a szabad királyi városi rang megszerzése körüli időkre esik. Ez az az időszak ugyanis, amikor annyi csapás éri a várost, ami józan ésszel alig volt felfogható (természeti csapások, hadjárások, plebejus-felkelés). Válságos időszaka volt ez Debrecennek, mely a puritanizmus erősödését hozta magával, az pedig mindenféle bajt Isten keze munkájaként értelmezett. A országos üldözés intenzívebbé válása is szerepet játszhatott a perek számának felfutásában, illetve a Praxis Criminalis büntetőtörvénykönyv használata is. 1667 és 1737 között 58 boszorkányperről tudunk, amelyek 65 vádlott ellen indultak. 1681-ig mindössze két perről olvashatunk. Az 1681-es 4 pert pestisjárvány, tűzvész és aszály előzte meg. 11 esetben történt a vizsgált időszakban boszorkányégetés, de 25 esetben megelégedtek a városatyák azzal, hogy „csak” kiűzték a városból azokat, akikre rábizonyosodott a boszorkányság vádja. Bár a tömlöcbüntetés nem volt jellemző a korra, egy esetben mégis ez történt.
Az 1693. évi szabad királyi városi oklevél (MNL HBML XV. 21/b. MuO. 203.)
Vádpontok
Az első boszorkányper kivonata az 1575. évi magisztrátusi jegyzőkönyvben
(MNL HBML IV. A. 1011/a. 3. k. 583/3.)
A debreceni peres anyagban ritkán említik a nótáriusok a boszorkányszombaton való gyülekezéseket, az ördöggel kötött szövetségeket, stigmákat. Ezeket a vádpontokat, ha előfordultak is, a „boszorkányok” csak kínvallatás hatására ismertek be. Sokkal részletesebben tárgyalták azonban a konkrét vádakat: a rontást, oldás-kötést, megbabonázást stb. Nem is voltak minden esetben alaptalanok ezek a vádpontok, mert a bábák, füvesasszonyok, gyógyítók valóban ismerték a mérgező növények hatását, és valószínűleg alkalmazhatták is őket egyéni érdekből. A debreceni vádlottak így elsősorban orvos asszonyok voltak, a „fehér” mágia ismerői, akiket pácienseik vittek bíróság elé. Az összetűzés leggyakoribb oka a fizetés körüli problémákban rejlett, ezért vádolták meg őket „fekete” mágiával. Gyakran előfordult, hogy deviáns személyeket vádolták boszorkánysággal, akik megsértették a társadalmi normákat. A vádpontok többsége a paráznaságra irányult: a puritán cívispolgárok szerint „a kurvaság boszorkánysággal is jár”. A koholt vádak valójában a kis közösségek tagjainak egymás közti ellentéteit fejezték ki, így sokszor a perekben a rosszindulat tükröződött.
Vádlottak
A periratokból szinte semmit nem tudhatunk meg a vádlottak személyéről; annyi bizonyos, hogy mind felnőtt volt. A 88 vádlott közül csak 6 férfiról olvashatunk, ez a megoszlás országosan is jellemző tendencia. A nők többségében házasok voltak, csak 5 özvegyasszony volt közöttük. Egy szenátorfeleségről is tudunk, ez azonban kivételnek számított, a vagyonosabb rétegeket ugyanis nem érintette a vádaskodás, általában az alsóbb, mezőgazdasággal, kisiparral, kiskereskedelemmel foglalkozó rétegek körében volt gyakori. Elvetendő tehát az a korai felfogás, hogy a boszorkánysággal vádoltak valamennyien elesettek, a társadalom kivetettjei lennének.
A peres eljárás
A „boszorkányok” mindegyikét peres eljárás alá vették. A tárgyalás a „levata est causa” szavakkal kezdődött. A vádhatóság előadta a vádat az alperes ellen, de a védő kifogásokat emelhetett ellene. A tanúkat megeskették, majd elkezdődött a kihallgatások sora, mégpedig határozott kérdések formájában: „Tudja-é a tanú, hogy X és Y…”. A vádlott kihallgatása többnyire kínvallatással – spanyolcsizma, hüvelykujjszorító stb. felhasználásával – történt, és általában beismeréssel zárult. Ellenkező esetben bizonyítási eljárás alá vetették őket, melyek közül a leggyakoribb a vízpróba volt: ha a vádlott összekötözött csuklóval és bokával fent maradt a vízen, boszorkánynak, ha elmerült, ártatlannal minősítették.
Vízpróba – Boszorkányégetés a 16. században
A per végén a vádló halálbüntetést kért. Debrecenben 1575 és 1737 között 27 halálos ítéletet hoztak; többségében megégették a „boszorkányokat”, ezzel – a korabeli felfogás szerint – lelkük örök kárhozatra jutott. Az utolsó máglyát 1720-ban gyújtották. Enyhébb ítélet 39 esetben született, többségében kiűzték őket Debrecenből.
Zárszó
Az utolsó ítélet boszorkányság ügyében 1737-ben született Debrecenben. (Az országban még jó 50 évig voltak boszorkányperek!) A boszorkányhit azonban ezzel nem tűnt el. A város lakói és ítészei továbbra sem kételkedtek a boszorkányok létezésében, viszont két jelentős változás történt ennek kapcsán. Egyrészt az 1720-as évektől egyre körültekintőbbé és aprólékosabbá vált a bírósági eljárás, másrészt – és ez a döntő – megváltozott a boszorkányok kártételeivel kapcsolatos álláspont. Budaházi Ferenc védőügyvéd is így gondolta 1725-ben, amikor Rácz Mártonnét képviselte: a bizonyíthatatlan boszorkányság már csak a vádlott lelkiismeretére tartozik, annak pedig nem a magisztrátus, hanem az Úr Isten a bírája.
Szendiné dr. Orvos Erzsébet
