A 18. századi újratelepülés során Békés megye protestáns többségű megye lett. A 19. század végén az evangélikusok voltak a legtöbben, de a reformátusok lélekszáma sem sokkal maradt el az evangélikusokétól. 1910-ben az evangélikusok aránya 35,4%, míg a reformátusoké 33% volt. A felekezeti megoszlás 1945 után változott meg, az 1950-es évekre a reformátusok kerültek többségbe. Ennek egyik oka a magyar–csehszlovák lakosságcsere-egyezmény végrehajtása volt, amely az evangélikus gyülekezeteket érzékenyen érintette, mert a Békés megyében élő evangélikusok őseinek jelentős része szlovák telepes volt. Ha megvonjuk a lakosságcsere mérlegét, azt látjuk, hogy Békés megyében mintegy 20 ezer fővel csökkent az evangélikusok száma. Legnagyobb számban Békéscsaba, Tótkomlós és Szarvas evangélikus népessége csökkent. Egyedül Békéscsaba evangélikus lakossága 1941 és 1949 között 5841 fővel lett kevesebb.[1] Ugyanakkor az 1950-es megyerendezés során Bihar és Jász-Nagykun-Szolnok megyétől református többségű települések Békés megyéhez kerültek, így a változások eredményeként Békés megyében a legnagyobb lélekszámú felekezet a református lett.
A II. világháború után a diktatúrát építő kommunista párt a civil társadalom hagyományos szerveződési ellen is támadást indított, különösen a jelentő tömegbefolyással bíró egyházakat tartották veszélyesnek. A kommunista párt az egyházak visszaszorításának hasonló forgatókönyvét alkalmazta Magyarországon is, mint más szovjet befolyás alá került országokban. Igyekeztek felszámolni az egyházak gazdasági bázisát, visszaszorítani az egyházak közéleti és politikai tevékenységét, valamint megszüntetni az egyházak oktató-nevelő intézményeit.[2] Ennek megfelelően 1948-ban államosították az egyházi iskolákat, illetve a protestáns egyházakban megindult a reakciósnak bélyegzett vezetők lecserélése is. Az állam 1948 októberében először a református egyházzal, majd decemberben az evangélikus egyházzal kötötte meg az egyezményt. Az egyezmény például az evangélikus egyház tekintetében garantálta többek között a kötelező hitoktatást, a bibliaórák tartását az iskolákban, családi otthonokban, gyülekezeti termekben, a szeretetmunkát, az evangelizációk tartását. Nemsokára azonban az iskolai kötelező hitoktatást megszüntették, bevezették a fakultatív hitoktatást, majd 1950-re már befejeződött az egyházak missziói, evangelizációs, ifjúsági tevékenységének visszaszorítása és a különféle egyházi egyesületek felszámolása.
1951-ben hozták létre az egyházak állami ellenőrzésére az Állami Egyházügyi Hivatalt. Az egyházpolitika főbb kérdésiben továbbra is a pártközpont döntött, végrehajtása az ÁEH feladata volt, ha kellett a politikai rendőrség bevonásával.[3] Az ÁEH hatáskörébe tartozott például az egyházak és vallásfelekezetek állami támogatásával kapcsolatos személyi és dologi ügyek intézése, az iskolai hitoktatás költségeinek biztosítása, az egyházi alapítványi és egyéb egyházi vagyonjogi ügyek intézése, az egyházi vonatkozású jogszabályok előkészítése és azok végrehajtásának biztosítása stb., lényegében azonban az egyházak felügyeleti szerveként működött.
A megyei tanácsokon működtek az ÁEH által kinevezett egyházügyi előadók, főelőadók. Békés megyében az ÁEH helyi megbízottja kezdetben egyházügyi előadóként működött, 1959-től lett egyházügyi főelőadó, 1966-ban a főelőadó egyházügyi tanácsosi címet kapott 1974-től pedig az egyházügyi titkár titulust viselte.[4] Egy az Egyházügyi Hivatal létrehozásakor keletkezett utasítás jól mutatja a helyi megbízottak feladat- és hatáskörét, valamint az egyházakhoz való viszonyát. Az utasítás szerint az egyházügyi megbízottak egyik legfontosabb feladata a káderezés. A megyei tanácsoknál már meglévő papi kádernyilvántartást fel kellett dolgozniuk, illetve a behívott papokkal való beszélgetés után kádervéleményükkel ki kellett egészíteniük. A megyei megbízottaknak kezdeményezni kellett azoknak a papoknak az áthelyezését, akik „népi demokráciaellenes magatartást” tanúsítottak. Azokat a papokat, akik ilyen megítélés alá estek a jól jövedelmező parókiákról rosszabbul jövedelmező parókiákra, illetve szórvány gyülekezetekbe helyzeték. A megyei egyházügyi előadó másik fontos feladata volt a hitoktatásra beiratkozottak létszámának és a hitoktatók magatartásának figyelemmel kísérése. A lemorzsolódást és a növekedést is jelenteni kellett. A hitoktatás területén az egyházügyi előadó a megyei tanács oktatási osztályával működött együtt. Iránymutatásul leszögezték, hogy „tartsák szem előtt az elvtársak, hogy az a legjobb pap és a legjobb hitoktató, akihez minél kevesebb hívő jár és minél nagyobb a hitoktatásnál a lemorzsolódás”.[5]
Békés megyében az egyházügyi előadói tisztséget Gregor György töltötte be 1951-től egészen 1985-ben történt nyugdíjazásáig. 1951-ben, mint munkáskáder került a megyei tanács apparátusába egyházügyi előadói beosztásban. Előtte főként malmokban (Kovács-malom, István-malom) dolgozott, mint molnársegéd, illetve raktáros. Mielőtt a tanácsi apparátusba került volna a Terményforgalmi Vállalatnál dolgozott.[6] Gregor György a kommunista egyházpolitika helyi képviselője volt, a kötetben is közölt jelentéseiből kitűnik, hogy tartotta magát az ÁEH főbb elveihez. Többször is javaslatot tett lelkészek áthelyezésére. 1956 februárjában írta például egyes „reakciós” lelkészek áthelyezésével kapcsolatban, hogy „ezekkel az áthelyezésekkel, vagyis leváltásokkal egy pár evangélikus lelkészt visszatartunk az elszemtelenkedéstől és jobban rá fogjuk tudni a lelkészeket az állami feladatok támogatására”.[7] A hitoktatás helyzetének alakulása, illetve a visszaszorítására tett intézkedések is szinte állandó jelleggel helyet kaptak a jelentésekben.
Az 1956-os forradalom rövid ideig tartó kedvező helyzetet teremtett az egyházak életében, de a forradalom bukása után a kádári megtorlás erősödésével párhuzamosan az egyházra nehezedő presszió is újraéledt. Megkezdődött a forradalom alatt eltávolított egyházi személyek pozíciójukba való visszahelyezése is, amelyhez törvényi hátteret az 1957. évi 22. tvr. adott, amely szerint bizonyos egyházi állások betöltéséhez állami hozzájárulás szükséges. 1958-ra a Kádár-kormány restaurálta a Rákosi-korszak egyházpolitikájának lényeges elemeit, a nyílt terror helyett, „burkoltabb, de határozott kényszerítő eszközöket” alkalmazott. Az 1958-ban hozott párthatározatok lényegében a rendszerváltásig meghatározták az egyházpolitika legfontosabb vezérlő elveit. A párt az egyházaknak a lojalitásért cserébe viszonylagos nyugalmat, de korlátozott mozgásteret ajánlott.[8]
A hatalom az egyházakkal szembeni módszereinek változását jól mutatja az „ágostonisták” elleni fellépés. 1969 elején az állambiztonság csoportdosszié nyitását határozta el a „Hittevők” fedőnevű ügyben. Ugyanakkor az állambiztonsági munkában az 1960-as évekre a büntetendő tevékenységek rendőri felderítését követő letartóztatások helyett az operatív intézkedésekre helyeződött a hangsúly.[9] Ebben az esetben is hasonló volt a forgatókönyv, az állambiztonság jelzést tett az ÁEH-nek, az egyházügyi hivatal pedig az „egyházvezetés bevonásával intézkedett az ellenséges tevékenység megszüntetése érdekében”. [10]
Mint már említettük az egyházpolitika egyik lényeges eleme volt a hitoktatás visszaszorítása, ezt különféle adminisztratív, manipulatív intézkedésekkel igyekeztek elérni már az 1950-es elején is, ezek az intézkedések 1957-től újraéledtek, a 21/1957. számú kormányrendelet kiadásának célja a vallásoktatásra beiratkozott tanulók számának csökkentése volt. Ez végül olyannyira „sikeresnek” bizonyult, hogy 1966-ban például Békéscsabán már csak 58 evangélikus tanuló járt hittanra.[11] Az iskolai hitoktatás az 1960-as évek második felére Békés megyében minimálisra szorult vissza. A vallásoktatás 1958 és 1963 közötti rohamos visszaesése és az újabb kollektivizálási hullám között összefüggés mutatható ki. Elmondható, hogy a kollektivizálás sokkal rombolóbban hatott az egyházak befolyására, mint a korábbi ideológiai kampányok.[12] A hittanbeíratásról szóló jelentések is kiemelik, hogy legnagyobb arányban az egyéni dolgozó parasztok íratták be gyermekeiket hittanra, a tsz-ben dolgozók aránya jóval kisebb volt. Kósa László megállapítása szerint „a termelőszövetkezetesítés következtében a gyulai reformátusok – bár fokozatosan gyengülő, de mindaddig – számban és társadalmi súlyban legjellegzetesebb alkotó eleme végleg és visszavonhatatlanul megrendült”.[13] Ez a megállapítás az evangélikus egyház vonatkozásában is igaz, tehát a parasztság tsz-be kényszerítésével a protestáns egyházak híveinek egyik legtekintélyesebb csoportját alkotó birtokos parasztság gyengült meg, ezzel a protestáns egyházak legfontosabb társadalmi bázisa alapjában véve rendült meg, s ezzel meggyorsult a hívek számának csökkenése is.
Sáfár Gyula, a kötet szerkesztője
[1]Kugler J.: Lakosságcsere a Délkelet-Alföldön 206.
[2]Völgyesi Z.: A kommunista egyházpolitika szakaszai 25.
[3]Kiss R.: Néhány adalék a protestáns egyházpolitika alakulásához I. 27.
[4]Jároli J.: A Békés Megyei Tanács 62.
[5]Lásd: 3. sz. dokumentum
[6]Lásd: 4. sz. dokumentum
[7]Lásd: 16. sz. dokumentum
[8]Kiss R.: Néhány adalék a protestáns egyházpolitika alakulásához II. 16.
[9]Vörös G.: Hálózatok, hálózatépítés 138.
[10]42./1–7. sz. dokumentumok
[11]D. Dedinszky Gy.: Adalékok 38.
[12]Wittenberg, J.: Kollektivizálás és a magyarországi egyházak 113–115.
[13]Kósa L.: A gyulai református egyház 155.