A törvényhatóság déli határa a Duna mentén Bajánál, a Duna-Tisza közén Kecskeméttől délre húzódott. Sőt, II. József közigazgatási reformjainak eredményeként, 1786 és 1790 között Pest és Buda városok, valamint a Jász-kun kerületek is a megye részét képezték. A mai Szobi járás területe és Kisoroszi azonban Hont és Nógrád megyék, Érd, Sóskút és Tárnok települések pedig Fejér részét képezték. Ez utóbbi területek történetére vonatkozóan tehát elvétve sem lehet adatokat találni a dokumentumok között.
A források publikálása során a Magyar Nemzeti Levéltár Pest Megyei Levéltárában őrzött valamennyi, témába vágó megyehatósági dokumentumot kézbe vettünk,ám a kiadásnál csak a megmaradt közgyűlési és megyehatósági iratokra koncentráltunk, nem a jegyzőkönyvi bejegyzésekre, hiszen a kutatás szempontjából ezen leírások, jelentések, vizsgálatok, tanúvallomások, összeírások tartalmazzák a legrészletesebb és leghasznosabb információkat.
A józsefi kor iratainak közlését – a türelmi rendelet hatásainak nyomon követése mellett – az is indokolja, hogy az 1786. augusztus 1-jén meghonosított megyei hivatal vegyesen, latin és német nyelven folytatta az adminisztrációt, így előfordul, hogy ugyanazon a lapon bekezdéseként változik a nyelv. Az eredeti (idegen nyelvű) szöveg teljes közlése túlzottan terhelte volna a rendelkezésre álló terjedelmi kereteket, így csak a magyar nyelvű, bő tartalmi kivonatok – köztük számos táblázat, teljes szöveggel – szerepelnek a kiadványban. A teljes, eredeti dokumentumokat digitális formában tesszük közzé egy erre szolgáló adatbázisban.
A Pest megyei protestánsok helyzete II. József trónra lépésekor nem bizonyult irigylésre méltónak. A magyar országgyűlés 1681-ben alkotott törvényeket az evangélikus és református egyház követőinek vallásgyakorlatáról. A XXV. törvénycikk teljes vallásszabadságot garantált részükre, a XXVI. törvénycikk 12. §-a birtokukban hagyta templomaikat. Az utóbbi jogszabályi hely ugyanis az alábbiak szerint intézkedett: „Más megyékben pedig, úgymint […] egyesült Pest-Pilis és Solt […] megyékben, minthogy jelenleg csaknem minden ottan levő templomaiknak tettleg használatában vannak, azért ezek az ő mostani birtokosaik használatában maradnak.”
Az említett jogszabályok hatályosságát erősítette meg az 1687. évi XXI. és 1715. évi XXX. cikkely, tehát a törvények elvileg garantálták az alapvető vallásszabadságot. III. Károly azonban uralkodása későbbi éveiben mégis szűkítette a protestáns lelkészek lelkipásztori munkáját. 1725-ben ugyanis egy rendelete megtiltotta, hogy papjaik meglátogassák a leányegyházaikat. Ehhez járult 1731-ben a Carolina Resolutio néven közzétett rendelet, amely egyrészt tiltotta a katolikus felekezetről a református vagy evangélikus hitre térést. Másrészt a közhivatalok betöltésekor a jelöltek egy, a szentekre és Szűz Máriára tett (ún. dekretális) esküvel kezdhették meg működésüket, ami felért egy nyílt hittagadással a protestánsok számára.
Az uralkodói valláspolitika mellett a török hódoltság után újjászerveződő katolikus egyház is konfliktusba keveredett a területen élő protestáns hívekkel. Althan Mihály Frigyest (1682–1734) 1718-ban iktatták be a váci püspöki székbe, és Alsónémediben, Váchartyánban, Mogyoródon, Szadán, Szentmártonkátán, Veresegyházán és Üllőn is visszafoglalta a templomokat a más vallásúaktól. Szemléletére jellemző volt, hogy a Carolina Resolutio ellen hevesen tiltakozott annak engedékenysége miatt.
A katolikus hitélet megújítását célzó munkáját békésebb eszközökkel folytatta utóda, unokatestvére, Althan Mihály Károly (1702–1756).
A protestánsok a kalocsai egyházmegye területén sem kevesebb problémával találkoztak. A kiskőrösi református templomot 1728-ban a földdel tették egyenlővé, az intézkedés ellen tiltakozók szószólói közül hármat halálra ítélték, másik hármat budai kényszermunkára ítéltek, de az ítélet végrehajtását felfüggesztették.
Mária Terézia uralkodása alatt, az 1744 és 1780 közötti években további 12 település protestáns imaházát vették el vagy záratták be. Soltvadkert községben a német területekről beköltöző telepesek a báró Orczy család segítségével építették fel evangélikus imaházukat, amelyet az uralkodói akarat 1748-ban leromboltatott.
A protestáns földesurak ugyancsak hiába kísérelték meg segíteni jobbágyaik vallásgyakorlatát, ezt is több alkalommal tiltották részükre. Ez történt az osztrák örökösödési háborúban kiválóan helytálló Beleznay Miklós tábornokkal 1761-ben és Dedinszky Józseffel 1767-ben. A több évtizednyi adminisztratív akadályoztatást követően, II. József türelmi rendelete nyomán tömegével érkeztek a templomok felújítására, újak építésére vonatkozó kérelmek, majd a további rendeletek hatására a harangok visszaszolgáltatását szorgalmazó beadványok. A türelmi rendeletben foglalt feltételek meglétét vizsgáló bizottságokba eleinte a protestáns felet hivatalból nem képviselték, az csak a II. József uralkodásának utolsó éveiben lesz jellemző.
II. József ugyan lényegesen szabadabb vallásgyakorlatot engedélyezett alattvalóinak, mint két elődje, azonban az állami akarat érvényesítésétől nem tekintett el. Ennek egyik példája, hogy nemcsak a protestáns, de a katolikus egyházkormányzati kérdésekbe is rendszeresen beavatkozott. Előbbiek esetében az anya- és leányegyházak kialakítása, utóbbi esetben az elhagyott kápolnák lerombolására vonatkozó igény a szembeötlő.
A türelmi rendelet szigorú feltételeket támasztott a protestáns közösségek templomépítése elé mind a lakosság létszámát, mind az anyagi áldozatvállalást tekintve.
A megyei tisztviselők összeírták a településeken érintett református vagy evangélikus gazdák névsorát és az általuk felajánlott összegeket. Ezért a közölt források kiegészítik a II. József idején végzett első hazai „népszámlálás” adatait felekezeti hovatartozásra vonatkozó információkkal. A népszámlálás kizárólag a zsidó és keresztény népesség számarányát tisztázta.
A dokumentumok bepillantást engednek a települések belső életébe, a protestáns- katolikus egymás mellett élés mindennapjaiba. Sőt szép példáit látni a különböző társadalmi rétegek egymásra találására. Nem egy esetben a protestáns lakosok által a templomuk javára összegyűjtött összegeket a földesurak nagyvonalú adományai egészítették ki.
Schramek László