Egy sárospataki református fejedelmi temetés meghívója

Uralkodásának első évei a fejedelemség hatalmának zenitjét jelentették, a két román fejedelemség, Moldva és Havasalföld vajdái is gyakorlatilag hűbéri függésben voltak tőle az 1653-tól. Nem véletlen, hogy egy róla készült 17. századi, Ortelius-kötetben megjelent, és Kazinczy Ferenc jóvoltából Zemplén Vármegye Levéltárában is megtalálható – talán épp egy könyvből kivágott – metszet nem csak Erdély uralkodójának említi, de felruházza a havasalfoldi és moldvai uralkodói titulussal is: „Georgius Rakoczii D. G. Princeps Transylvaniae Moldaviae Dux, Comes Palatinus Transalpinensis, Partium Regni Hungariae Dominus, et Siculorum Comes etc.” – „II. Rákóczi György Isten kegyelméből Erdély fejedelme, Moldva hercege/fejedelme, Havasalföld vajdája, a Magyarországi Részek ura és a székelyek ispánja.”[1]

 II. Rákóczi György erdélyi fejedelem arcképe

1657-ben azonban fordulat állott be uralkodásában, amikor a Báthori-örökség megszerzése végett, az európai erőviszonyokat nem kellően felmérve, a lengyel történelemben özönvízként („potop”) nevezett lengyel–svéd–dán, másként első, vagy kis északi háborúba portai engedély nélküli bekapcsolódásával kiváltotta a török haragját és a hadjárat többszörösen is gyászos eredményeket hozott. 1657-ben az erdélyi hadsereg nagy része tatár rabságba került. A török pedig megindult Erdély ellen és 1657–1664 között előbb a fejedelemség területe, majd a Magyar Királyság is hadszíntérré vált. A vitatott személyiségű, mind kortársai, mind az utókor által erősen bírált II. Rákóczi György, személyes bátorságról tanúbizonyságot téve és élete kockáztatásával is dacolt a Török Birodalommal, váltakozó sikerű és pusztító harcok után, 1660. május 22-én döntő vereséget szenvedett a szászfenesi csatában Szejdi Ahmed budai pasától. A csata során „sok Pogányságtól környülvétetvén, négy sebeket vett; amelyektől meg bágyadván kényteleníttetett az harc helyét az ellenségnek engedni”, vagyis súlyos, halálos sebesülést szerzett és Várad várában, 1660. június 7-én éjjel egy órakor meghalt, amelyet azután 45 napi ostrom után, 1660. augusztus 17-én bevett a török.[2]

II. Rákóczi György holttestét a váradi őrség nagyobbik részének fedezete alatt vitték át Ecsed várába, majd innen Sárospatakra szállították, amely döntés egyébként a török torkában fekvő és ostrom előtt álló végvár védelmi képességét jelentős mértékben csökkentette. Fejedelmi rangjához illő, ünnepélyes szertartással megrendezett temetésére a korban nem példa nélküli módon, a rendkívül feszült hadi és politikai helyzet miatt is, hónapokkal később és nem az erdélyi fejedelmek – így apja I. Rákóczi György – „szokott temetkező helyén”, az 1658-ban tatárok által feldúlt Gyulafehérváron, az „öregebbik templomban” került sor, hanem a család ekkor talán legfontosabb rezidenciáján, Sárospatakon.[3]

Temetését – amely egyben záróakkordja lett a felsővadászi Rákóczi család fejedelmi ága református korszakának is – özvegye, az ekkor már fiával, I. Rákóczi Ferenc választott erdélyi fejedelemmel a római katolikus hitre történő vissza-, illetve áttérést előkészítő Báthori Zsófia szervezte. A gyászszertartáson az egyik, nyomtatásban is megjelent prédikációt Czeglédi István, a Rákóczi-ház által politikailag és anyagilag is támogatott kassai református gyülekezet prédikátora mondta. A református egyház története szempontjából is jelentős és szimbolikus eseménynek számító temetésről fennmaradt néhány írásos dokumentum egyike, a közelmúlt óta a Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményei Levéltárában őrzött leírás a temetési szertartásról, míg a másik, az itt bemutatásra kerülő Zemplén vármegyének küldött meghívólevél is, amely részletesen leírja a fejedelem halálát, valamint meghívja a vármegyét – képviselőin keresztül – az 1661. április 24-ei sárospataki temetésre.[4]

A meghívólevél szövege:

„Illustrissimi, Reverendissimi, Admodum Reverendi, Spectabiles, Magnifici, Generosi, Egregii, et Spectabiles Domini, Nobis observandi

Az Isteni mindent szabadosan igazgató titkos gondviselésnek felbonthatatlan rendi, Semminek az Ég alatt, örökös megmaradhatást nem engedvén, közönséges s általhághatatlan törvényt szabott: hogy mindennek ami eredetet vett vége is legyen; és aki született meg is kellessék halni. Ezen magasságbéli tanácsnak tetszéséből, amaz halhatatlan emlékezetet érdemlett Vitéz Fejedelmek, és Hatalmasságok is, kiknek karjok, s kardjok ellenségeket meghódítnak, az halál kemény kénytelenségének ellene nem állhatnak. Attól ment nem lehetett az én szerelmes Uram is, a Néhai Méltóságos második Rákóczi György, Erdély Ország[na]k fejedelme, Magyar Ország Részek[ne]k ura, és Székelyek Ispánja, míg élt Hazájának erős oszlopa, és Nemzetére szakadóul függő végső veszedelem, vérrel s rabsággal terhes folyóit, egyedül maga életének szerencséltetésével tartóztató s halasztó Paysa.[5] Ki midőn azon keresztyéni Igyében, már harmadik derék harcot adott volna a’ Págannak,[6] Fenes és Gyalu közt,[7] midőn Példájával bátorítaná hadait,[8] s kezével hullatná ellenségit, sok Pogányságtól környülvétetvén, négy sebeket vett; amelyektől meg bágyadván kényteleníttetett az harc helyét (:mellyet mind maga, és Pogány Vérével fogadása szerint megfestett:) az ellenség[ne]k engedni. Mely sebek miatt Váradon, azon helynek ottan következett Pogány kézben esésével (:s adná I[ste]n a Magyar nemzetnek, bár jövendőben nem több, s fájdalmasb kárával) nekünk, s árva szerelmes fiunk[na]k örökös keserűségünkre, s gyámoltalanságunkra, az elmúlt Esztendőbeli Június[na]k hetedik napján éjjel egy órakor, életé[ne]k negyvenedik Esztendejében, keresztyénül kimúlik e világból; Vére hullásával, s élete letételével pecsételvén meg Nemzetéhez való szeretetit, magyaros magyarságát, s jó keresztyénségét. Kinek siralmas földben takarítását, méltóságához illendő, szomorú solemnitással,[9] keresztyéni házasságbeli szeretetünk, s kötelességünk szerint, akarván celebráltatni,[10] rendeltük azt: ez jelen való Esztendőbeli Szent György havának 24dik napján, nyolc óra tájban reggel Sáros Pataki külső Várunkbéli Templomunkban[11] lenni; Mely hogy annyival is Méltóságosban s Tekintetesben mehessen véghez: Kegyelmeteket igen bizodalmasan kérjük, a megírt napon és helyen, jelen lenni ne nehezteljen. Melyért Isten örvendetes áldásokkal boldogítsa kegyelmeteket, s szomorúságtól oltalmazza. Datum in Arce Nostra Sáros Patakiensi die 18. Martii 1661.

Earundem Dominorum Vestrarum

Benevola

Sofia Batori

Zemplén vármegye”

Kazinczy Ferenc lapalji jegyzetei a levél első oldalán:

„Megholt Rákóczy II. György Fejedelem vitéz sebeiben 1660 Június 7ae. éjjeli egy órakor Váradon. – Temetése Patakon 1661. April. 24ae. –

Ortelius Redivivus[12] szerint: Jobb oldalát lövés érte, bal oldalát szúrás, fejét három vágás. Alatta négy lovat lőttek le, az ötödiken ment. Maga 17 törököt szaba le.”

 II. Rákóczi György erdélyi fejedelem temetési meghívója.

Oláh Tamás (MNL BAZML SFL)

Fotómellékletek jelzetei:

1. MNL BAZML SFL IV. 2001/b. Autographa Hungarorum II. Kazinczy Ferenc metszetgyűjteménye. 19. „Georgius Rakoczii D. G. Princeps Transylvaniae Moldaviae Dux, Comes Palatinus Transalpinensis, Partium Regni Hungariae Dominus, et Siculorum Comes etc.” („II. Rákóczi György Isten kegyelméből Erdély fejedelme, Moldva hercege/fejedelme, Havasalföld vajdája, a Magyarországi Részek ura és a székelyek ispánja”). Rézmetszet. Készült: é. n. [1650-as évek körül?]

2/a – 2/b. MNL BAZML SFL IV. 2001/b. Autographa Hungarorum I. Rákóczi-ház. Fasc. 217. No. 92. Báthori Zsófia meghívja férje, II. Rákóczi György erdélyi fejedelem temetésére Zemplén vármegyét. Sárospatak vára, 1661. március 18.