1.
A félévezred távolság időben azt jelenti, hogy sok és súlyos, perdöntő forrás nagy valószínűséggel már nem kerülhet elő a reformáció eseményeiről. Lassan nemcsak az első és második, de már a harmadik vonalbeli szereplők műveinek is sokadik, kritikai összkiadása jeleneik meg. Természetesen lehetne e források újszerű olvasásával más összefüggéseket keresni, kérdés azonban ezek releváns súlya. Erre tekintettel most nem a főszereplők életrajzának egy-egy eseményét szeretném górcső alávonni vagy romantikus módon kiszínezni és érzelmi töltéssel ellátni, hanem az eredetileg egyházújító szándék egyházon kívüli eredményeiből néhány fontosat bemutatni. Egy képpel élve: nem a tóba követdobó személy, nem is a kő vagy maga a tó, netán a felkavarodott iszap, hanem az elemi hullámok partra gyakorolt hatásával foglalkozom, természetesen a teljesség igénye nélkül.
A 16. század elejének rövid vázlata: Délkelet felöl nyomul a török, Északon indul a kisjégkorszak (Grönland eddig nevéhez méltóan zöld!), Nyugaton kitágul a világ, Amerikából ömlik az arany, ezért infláció generálódik (eddig ilyen folyamat nem volt!), cirka 15 év alatt minden kétszeresére drágul, a reneszánsz erkölcsi szabadosságát az elit életében némelyek irigylik, mások megvetik. Kétségtelen a végidős hangulat Közép-Európában, szaporodik a megtérésre felhívó igehirdetések száma, a reneszánsz „ad fontes” elve a Bibliát is reflektorfénybe állítja, sokan kutatják, olvassák ekkor – de nem mindig értik.
A kommunikáció terén az információ-rögzítés sebessége a kéz/lúdtoll/tintásüveg/pergamen vagy papír négyszöge adta keretek közt évszázadokon át gyakorlatilag állandó, a sokszorosítás azonban az eddigi 1-2 kódexlap/nap tempóhoz képest a könyvnyomtatás eszközével forradalmi módon felgyorsult. Ez tette lehetővé, hogy az 1517 Mindenszentek előestéjén Wittenbergben kinyomtatott (és talán ki is szögezett) 95 tétel az akkori utakon, a novemberi időjárásban 2-3 hét alatt a Hamburg/Köningsberg – mai térképeken: Kalinyingrád/Strassburg/Brassó négyszögig jusson el. Maga Luther szívesen írt németül, remélve, hogy így szava nemcsak a latinul tudó értelmiséghez, hanem az iparosokhoz, katonákhoz, nemesekhez és parasztokhoz egyaránt eljut. A német – és később a többi – nyelv használata azonban új kérdéseket generál: amíg a latin és a klasszikus görög nyelvtan évszázadokkal korábban rögzült, addig az írásbeliségben erősödő nyelvek helyesírása, belső szabály rendszerének és logikájának leírása hiányzott. A legtöbb nyelvet addig, mint barbárt vagy primitívet nem is gondolták alkalmasnak a tudomány vagy még korábban az irodalom rögzítésére. Legyen szabad arra az áttörésre utalnom, amikor Petrarca szonettjei vagy Dante művei esetén az olasz irodalmi nyelvvé vált.
Mindennek mértéke az ember – esetünkben ez úgy igaz, hogy a nemzeti nyelven alkotók a saját beszélt nyelvüket-tájszólásukat használva akarva-akaratlan azt tették írott nyelvvé. Nem a politika (az udvar), hanem a hit és/vagy a tudomány lett ebben a mértékadóvá! A német nyelvben nem a Habsburgok változó rezidenciáinak (Bécs, Grác, Prága, Innsbruck), hanem a szász-türingiai vidéknek (azaz Luther életterének) befolyása a domináns. Tegyük hozzá: az uralkodók egy része nemhogy nem anyanyelvként, de egyáltalán nem beszélte alattvalói nyelvét, nálunk Mátyás és Szapolyai János után sok száz évet kellet várni magyarul legalább törve beszélő királyra, de más népek sorsa sem volt különb.
2.
A középkor kezdete egységes a történész világban (476, Róma bukása). A vége rendkívül szórt: a spanyoloknál Kolumbusz, a németeknél Gutenberg vagy Luther, nálunk az osztályharcos szemlélet miatt még mindig Cromwell személye a meghatározó, némely francia szerző szerint 1789! Ettől függetlenül, a korszakban, vagy annak elején meg kell különböztetnünk az írás és az olvasás tudományát. Az íródeák szavunk pontosan jelzi, a latinul tudó, az okiratot megalkotó ember külön foglalkozás (a deák volt diák, tud latinul, deákul, de nem járt egyetemre). Olvasni lényegesen többen tudtak, alsópapság, mesterek, kereskedők, polgárok és nemesek (nők is szép számmal!). A kolostori iskolák a felsőpapság, a közigazgatás számára képeztek embereket, esetleg egyetemi tanulmányokra készítettek fel, de számuk és létszámviszonyaik behatároltak voltak. A főúri (és az uralkodói) udvarok apródjai nemcsak katonai és protokoll ismereteket tanultak, hanem a 7 szabad művészettel is megismerkedtek, benne az írás, az olvasás és a matematika alapjaival is.
A családok szerepe a hit továbbadásában újra hangsúlyos lett, ehhez a fent említett irodalom már rendelkezésre állt, használatához azonban az olvasni tudás elengedhetetlen volt. A német iskolarendszer alapjait és tananyagát ekkor Philipp Schwartzerdt szervező munkája fémjelzi, akit latinosított családnevén, de jó szokás szerint magyar keresztnévvel Melanchton Fülöpként emlegetünk. A „Praeceptor Germaniae” címet nem vitatják ma sem el tőle, elképzelése több nemzet akkori oktatásszervezésére döntő hatással volt. Az újkori gimnáziumot (és másfél évszázadig használt tananyagát) is ő tervezte meg. Ebben az ekkor még 3 éves modellben jelenik meg először szintek szerinti bontás, ahol egy év célja a következőbe történő fellépés. A három részre szakadt Magyarországon a kiépülő evangélikus, majd református iskolarendszerre válaszként, egy nemzedékkel később létrejöttek a katolikus iskolák is, a tridenti zsinat rendelkezéseinek megfelelően a papi szemináriumok is.
3.
Az anyanyelvi törekvések természetesen az elő-reformátoroknál is tetten érthetőek: a 603 éve vértanúhalált szenvedett Husz János kéziratai közt található egy a De ortographia Bohemica, azaz a cseh nyelv helyesírásáról szóló alkotás.
Hasonló címen adott ki Dévai Bíró Mátyás egy könyvecskét: Orthographia Vngarica. Azaz, Igaz iraz Modiarol valo tudoman Mag'ar n'elvenn irattatott. Mostan pedig vionnan meg igazytatott, es ki niomtatott… (Krakkó, 1549).
Luther a Sendbrief vom Dolmetschen (1530) – a fordítás (bibliafordítás) első módszertani útmutatója, a kátéirodalommal egy időben keletkezett. Johannes Agricola német reformátor két sokat idézett idevágó alkotása a Die zwelff Artickel unseres Christi Glaubens samt der heiligen Apostelankunft (Wittenberg, 1561) illetve a Kurze Reglen für die jungen Knaben und Mägdlein in Reimchen gebracht (Wittenberg, 1564), egyszerre hittani és nyelvtani oktató anyagok.
Érdemes egy finn reformátorra is utalnunk, a szintén ugyanezt, a paraszti eredetre utaló latin nevet viselő Mikael Agricola-rá. A wittenbergi tanulmányok után megalkotott ABCkiria – ábécéskönyv, 1543 – a nyelvi szabályok után alapvető hittananyagot közvetít. Újszövetség fordítása 5 évvel később jelent meg. Turku püspöke volt, érdemes megemlíteni, hogy egyetlen fia, Krisztián Tallinn második evangélikus püspöke lett, az észtországi iskolarendszer megszervezésében vannak – nálunk alig ismert – érdemei. Ne feledjük mindketten, apa és fia is svéd alattvalók voltak, ekkor itt is másként húzódtak a határok!
Délnyugati szomszédunk Szlovénia identitása szempontjából ma is mértékadó Primož Trubar személye. Katolikus papként indul, majd a reformációhoz csatlakozott, száműzték, Németországban dolgozott lelkészként, emellett írta szlovénül könyveit, Abecedarium vnd der klein Catechismus in der Windischen Sprach (1550), majd az Újszövetség fordítás. A krajnai dialektust tette irodalmi nyelvvé (Ljubljana környéke), a reformáció hatása folyamatosan csak a muravidéki vendeknél maradt meg, akik egy egészen más tájszólást használnak. A majdnem teljesen katolikus Szlovéniában Trubar tisztelete nagy, az 1 eurós érmén az ő képmása látható, s a Reformáció munkaszüneti nap.
Ez a folyamat azonban nemcsak a 16. században zajlott. A legkisebb európai nyelvek egyike, a germán nyelvcsalád északi szigeti alcsaládjába tartozó feröeri. Venceslaus Ulricus Hammershaimb evangélikus lelkész – első keresztneve arra utal, hogy a család egyik őse Sziléziából menekült a harmincéves háború protestáns üldözése elöl – 1846-ban írta le a nyelvtant olyan kompromisszumként, amely minden dialektus számára képviselhető volt, majd prépostként megalapította a tanítóképzőt, és bevezettette a kötelező oktatást, ami több nemzedéken keresztül az államnyelven dánul történt. 1909-ben néhány tanár megtagadta a dán nyelven történő oktatást, egyik vezéralakjuk Jakub Dahl 1912-ben kilépett a tanári szolgálatból, a dán államegyház lelkésze lett, majd prépost 1918-tól. Közvetlen elődje, barátja és riválisa Andrias Christian Eversen kezdte a bibliafordítást, amit Dahl folytatott. 1937-ben jelent meg az Újszövetség, az Ószövetséget Dahl 1944-ben bekövetkezett halála után Kristian Oswald Viderø lelkész fejezte be 1961-ben. (A fordítás a reformátori hagyománynak megfelelően az eredeti, a görög és a héber szöveg alapján készült). Pár héttel Dahl fordításának megjelenése előtt a szabadegyházi testvérgyülekezet kiadott egy dán illetve angol alapról fordított Bibliát is, hiánypótlásként. Dahl 1921-ben énekeskönyvet szerkesztett, 1923-ban csapatmunkában elkészült az Agendafordítás is, a feröeri 1903 óta külön engedéllyel, 1939-tól általánosan használt liturgikus nyelv lett. (Zárójelben: A reformációt itt nem követte ellenreformáció, ezért sok régi hagyomány tovább él. Szent Olav király napja – Harald fia II Olav – közkeletű nevén a kövér Olavról elnevezve, aki sosem járt itt, és nagyon utálták a magas adók miatt, akit a norvég király nyilvánított szentnek a dán püspökkel szemben – az ő napja (július 29., egyházi és állami ünnep: parlament megnyitása, zsinat, evezősverseny és népünnepély). Emellett ünnep Mária halála (augusztus 15.), de természetesen a reformáció napja is (október 31.).
4.
Egy mondatban összefoglalva: most a tavaszi szünet után nyelvtan-dolgozatot író gimnazista (de akár az azt megírató tanár is) nyugodtan elmondhatja: „Ez a röpdoga nem jött volna létre, ha nincs reformáció.”
Köszönöm a figyelmet!
Dr. Lackner Pál