Az előadás elhangzott 2016. november 16-án az Evangélikus Hittudományi Egyetemen.
A konferencián elhangzott előadások, illetve a megvalósult program elérhető itt: http://www.evangelikus.hu/mtu-ehe-2016-meghivo
Felekezetváltás vagy együttélés. A szabad királyi városok egyházainak sorsa
Előadásom alapját egy 2015-ben kezdődött kutatási program képezi, amely a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára Reformáció MNL nevű projektjének keretein belül valósul meg, s a Reformáció Emlékbizottság támogatásával igyekszik megvalósulni. A projekt célja a reformáció elterjedésének, a felekezetváltás kezdeti időszakának kutatása, az összes szabad királyi városi levéltárban található források összegyűjtése és a kutatás rendelkezésére bocsájtása. A projekt életre hívásának (személyes érdeklődésemen túl) több oka is volt: egyrészt a reformáció kezdetének 500. évfordulója, a szabad királyi városoknak a Konfessionaliseirung-ban való kiemelkedően fontos szerepe, valamit az Országos Levéltárnak az a hagyományosan kitűzött szerepe, egyebekben a jogszabályokban is lefektetett feladata, amit az ún. hungarika kutatásokban játszik. Sopron és Kőszeg kivételével a többi település a mai Szlovákiában, Ausztriában és Horvátországban található. Sajnos számos, később a hódoltság területére eső település iratanyaga teljesen elpusztult. A kutatás során a fellelhető források feltárása mellett azok digitalizálására is sor kerül, és ez a digitális korpusz nem egyéni célokat szolgál, hanem a témával és a korszakkal foglalkozó kutatók rendelkezésére fog állni. A felkutatott források tehát olyan gyűjtést jelentenek a korai reformáció kutatása szempontjából, ami eddig még nem, illetve csak részben valósult meg. Ezen iratok közül ugyanis többet már publikáltak. A Bunyitay Vince-féle vállalkozás, az Egyháztörténeti emlékek a magyarországi hitújítás korából c. öt kötetes munka, Payr Sándor Egyháztörténelmi Emlékek c. munkája vagy a különösen fontos Magyar Protestáns Egyháztörténeti Adattár lapjain több városi forrás napvilágot látott már. A mintegy száz évvel ezelőtt megjelent felekezettörténeti kötetek közül is kiemelkedőek a városi evangélikus és református közösségekkel foglalkozó munkák.
Nem véletlen tehát, hogy a megjelent irodalom alapján, nem egyháztörténészként a Magyarország történetének bibliográfiáját összeállító Kosáry Domokos is úgy vélekedett, hogy „a hitújítás magyarországi elterjedésének reális alapjai […] a városokban, a polgári fejlődésben találhatók meg…”. Annak ellenére, hogy az újabb szakirodalom ezt az állítást sok tekintetben árnyalta, mégis a reformáció elterjesztésében a magyarországi szabad királyi városok főként német nyelvű polgársága jelentő szerepet játszott, hiszen Luther téziseinek első hazai hirdetői is elsősorban a magyarországi német polgárcsaládok közül kerültek ki. Mária királyné maga is a lőcsei Henckel Jánost tartotta maga mellett papként, aki Luther híveként sürgette a katolikus egyház reformját. A városok szerepe a reformáció terjedésében vitathatatlan, de felekezetváltásuk feltárására még nem került sor. A német tartományok városainak áttéréséről több feldolgozás áll rendelkezésre. Megállapításaik, módszertani elemzéseik a volt magyarországi szabad királyi városokban végbement hasonló folyamatok kutatása számára is mérvadóak. A projekt során eddig Eperjesen, Körmöcbányán, Kassán, Bártfán, Pozsonyban és Nagyszombaton folytattunk kutatásokat. Ezekben a levéltárakban teljes körű forrásfeltárásra törekedtünk, így nem csupán a levelezést és a városokba érkezett utasításokat, rendeleteket tekintettük át, hanem a rendelkezésre álló városi jegyzőkönyveket és számadásokat is. Utóbbiak nagyon sokszor kiegészítettek vagy pontosabbá tettek egy-egy, például a levelezésben felbukkanó eseményt.
A projekt kapcsán számos nehézséggel szembesültünk és fogunk még szembesülni. Az elsődleges problémát az jelentette, hogy a magyarországi városi reformáció során olyan városi tanácsi határozattal nem találkoztunk, és feltehetően nem is fogunk, ahol deklaráltan kijelenti a városi tanács, hogy ő ezt követően csak és kizárólag újhitű igehirdetőt fog keresni. A kezdeti időszakra jellemző bizonytalanság abban állt, hogy a felekezetváltás nagyon lassan, óvatos léptekkel, az egyéni meggyőződés lassú változására alapozva történhetett meg, legalábbis a feltárt források ezt sugallják. Ez számomra, aki nem egyháztörténeti irányból vizsgáltam eddig a városokat, nagyon izgalmas, új szellemi kihívásokat jelentett. Az első, eperjesi utat megelőzően természetesen tanulmányoztuk a szakirodalmat, a régebbi, leíró jellegű felekezettörténeti munkákat éppen úgy, mint az új, módszertanilag sokkal kifinomultabb írásokat: gondolok itt elsősorban Csepregi Zoltán, Guitman Barnabás és Erdélyi Gabriella írásaira. A városi tanács és az újhitű lelkészek közötti levelezés nagyjából egyértelműen sugallja a felekezetváltás időpontjait, korszakolását. Mindezek ellenére olyan kutatási területek, mint az egyéni felekezetváltás kérdése még mindig nagyon nehéz biztos fogódzókat találni, rengeteg bizonytalanság, a sötétben tapogatódzás, de egyben a folyamatos szellemi kihívások iránti öröm is jellemzik a kutatót.
Előadásom további részében ezek az emóciókat, a kutatások alkalmával megismert jellegzetességeket szeretném megosztani Önökkel azzal a korlátozó kijelentéssel, miszerint magam várostörténész és nem egyháztörténész vagyok, így a feltett kérdéseim sem teológiatörténeti, hanem várostörténeti ízűek lesznek. Ezen túl a kutatás még egyáltalán nem teljes körű, hiszen több, nagyon fontos protestáns szellemi központ levéltári iratanyagát még nem sikerült kutatnunk.
A mintegy száz évvel ezelőtti évforduló kapcsán megjelent gyülekezettörténeti munkák, valamint a 20. század elején megélénkült egyháztörténeti művek közül több városi, volt szabad királyi városi gyülekezettörténeti munka. Miután a városi levéltárakban található a leggazdagabb egyháztörténeti jellegű forrásanyag, ezen nem is csodálkozhatunk. E kötetek közül egyáltalán nem a teljességre törekedve kiemelném Breznyik Jánosnak Selmecbányáról, Schrödl József Pozsonyról, de még inkább Payr Sándor Sopronról írt munkáit. E kötetekben a kezdeti időszak forrásait a szerzők nagy munkával és igyekezettel próbálták feltárni, és e három kötet írói ezt kiválóan meg is tették, így e városok gyülekezeteinek keletkezéstörténete kezdetlegesen, de jól megismerhető. A művek és íróik természetesen nem nélkülözik sem a felekezeti elfogultságot, sem pedig a korszak történeti személetének tévutakra vivő jelenségeit. Az újabb szakirodalom a városi felekezetváltás esetében főként az alapvető dokumentumok teológiai és keletkezéstörténeti feltárásában, a felekezetváltásban megfigyelhető finom jelenségek bemutatásában, de legfőképpen a kulcsszemélyiségek tevékenységének összetett, nem csupán életrajzi elemeit kiemelő elemzésében nyújt a kutatás számára kiemelkedően új utat. Ez utóbbi irány monumentális teljesítménye Csepregi Zoltán munkája az „Evangélikus lelkészek Magyarországon (ELEM)” összeállítása és elektronikus megjelenése. A most bemutatott kérdések a feltárt források mellett ezekre a művekre alapozódnak.
A magyarországi szabad királyi városok felekezetváltásának kulcskérdése e települések rendi különállása, önállósága. E városok esetében a szabad plébánosválasztás és a jus patronus jogának kérdése az egyházi önrendelkezés alapját jelenti. Ezek a jogok a Magyar Királyság szabad királyi városaiban a városi tanácsoknak lényegében önálló felekezetválasztásra adtak lehetőséget. A királyi hatalom egészen a 17. század utolsó harmadáig csak nagyon kevés és ritka alkalmakkor jelent meg, hogy helyi szinten is érvényt szerezzen az akaratának. A magyarországi szabad királyi városokban ugyanis nem volt bevett gyakorlat (az osztrák tartományokkal ellentétben például), hogy a tisztújításokon megjelent volna az uralkodó által kiküldött Eidkommissar, aki így megtestesítette az uralkodó személyét és hatalmát, és viszonylagosan állandó jelenlétével érvényt szerzett a központi akaratnak. Az önrendelkezés mellett valóban jelentős szerepe volt a városi reformációban a német tartományokkal fenntartott szoros gazdasági és kulturális kapcsolatoknak, valamint nem utolsósorban annak is, hogy a korai reformációban, illetve a katolikus egyház megreformálásában a hagyományosan városi közegben létező kolduló rendeknek igen nagy szerepük volt, gondolok itt elsősorban a ferences rendre.
A városok nagy része e háttérnek is köszönhetően a 16. század első harmadára majdnem mindenhol újhitű papot keresett, és ha szerencséje, valamint elég pénze volt, talált is, de a város teljes felekezetváltásához még általában egy-két évtizedre még szükség volt. A magyarországi városok egy jelentős részét valóban a teljes felekezetváltás jellemezte, az eddig vizsgált területen a felső-magyarországi városok és az alsó-magyarországi bányavárosok esetében egyértelműen erről beszélhetünk. A magyarországi városok közül Pozsony és Sopron esetében nem erről beszélhetünk. E két városban több tényező is abba au irányba hatott, hogy ott a római katolikus egyház szerepe és helyzete (hatalmi szinten mindenképpen!) fennmaradt. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy mindkét város Bécshez igen közel esett, így az uralkodói akarat sokkal jobban érvényesült, mint a Habsburg Monarchia (amiben természetesen a Magyar Királyság politikai szereplőként szintén részt vett) központjától távolabb eső városok. Ez még akkor is igaz, ha az alsó-magyarországi bányavárosok esetében teljes felekezetváltásról beszélünk, ahol pedig a nemes- és színesfémbányászat központjaként erősebb állami igazgatás érvényesült! Az állami, uralkodói akarat mellett ugyanis Pozsony esetében a közigazgatásban is jelentős szerepet vállalt esztergomi érsek, míg Sopronban a mindenkori győri püspök egyházpolitikai tekintetben mindvégig jelentős tevékenységet végzett.
A felekezetváltás első jele a városokban az, ha újhitű pap érkezik a városokba, vagy a városi tanács erős levelezésben, esetleg a tanács tagjai több időt töltenek azzal, hogy személyesen utazzanak el a kiszemelt lelkészhez (itt van szerepe a számadáskönyvek bejegyzéseinek). Ha azonban a kutató nem magasan képzett egyháztörténész, nagyon nehéz néha kiválasztani, hogy valóban újhitű-e a meghívott plébános! Ebben segítenek azok a jelek, megnevezések és levélformulák, amelyekre épp Csepregi Zoltán hívta fel könyvében. A „Gratiam et pacem…” vagy a „Gnad und Fried in Christo Jesu” levélkezdetek majd minden esetben biztosnak tekinthető jelei annak, hogy a lutheri hitvalláshoz tartozó egyházi személy fordul a tanácshoz. A régebbi szakirodalom ugyanilyen biztos jelnek tekintette a „praedicator” vagy a „minister Dei” kifejezéseket is, ami a nagy többséget tekintve igaz, de mi magunk is találkoztunk olyan forrással, ahol kiderült, hogy az így megnevezett személy mégis katolikus.
A források megismerése közben szinte magától merült fel a kérdés: Mi motiválhatta a tanácsot azon döntésében, hogy a Luther és Melanchton által hirdetett tanokhoz tartsa magát, és ilyen hitű igehirdetőt válasszon? Erre a kérdésre nehéz választ találni, egyértelmű okot szinte sosem sikerül kideríteni a forrásokból. A régi irodalom elméleti, sokszor mesterkéltnek vélhető érvei mellett természetesen felmerül a katolikus egyházzal szemben felmerült kritika, ami a reformáció lényege. Emellett azonban az sem mellékes, hogy a városi tanácsok jelentős saját vagyontárgyhoz juthattak. Az oltárjavadalmak, az iskoláknak tett hagyatékok, a városi egyházak fenntartására rendelt ingatlanok ugyanis az egyházi szekularizációt követően a város, a városi tanács hatáskörébe és birtokába kerültek. A financiális okok már a kezdeti időszakban felmerültek, ugyanis a városok tanácsai nagyon hamar felvetették a tizedfizetés kérdését. A felső-magyarországi városok esetében 1528-ban (!) Bártfa, Eperjes, Kisszeben és Kassa is sűrű levelezést folytatott arról, vajon kell-e a dézsma fizetését vállalniuk saját birtokaik után, avagy sem. A kezdeti bizonytalanságot ezt követően végül felváltotta a katolikus egyházzal való együttélés kompromisszuma. A városok általában kibérelték saját birtokaik tizedét, és ezt a tizedbérletet fizették be az egyházmegye számára.
A kezdeti időszak átmeneti jellegét mutatja az is, hogy több városban a katolikus egyház képviselői, a városban maradt katolikus plébános és az újhitű lelkészek eleinte egymás mellett éltek. Ugyan találunk arra adatot, hogy az 1530-as években a katolikus egyház képviselőit már időnként atrocitások is érték. Ennek ellenére ekkor még, a század közepéig nem találkozunk olyan egyértelmű erőszakos fellépéssel, ami végül a katolikus egyházak teljes megszűnéséhez vezetett a városok nagy részében. A városi lakosság egyéni hitéletének, hitvallásának megváltozása is nehezen viselte volna a hirtelen váltásokat. E két tényezőt segítette az is, hogy a magyarországi városok többségének hitvallása a melanchtoni, megengedőbb iránnyal értett egyet, vagyis a templomok belső berendezését épségben hagyták, (ennek köszönhetjük a gyönyörű lőcsei, kassai és bártfai oltárok fennmaradását). Az átmenet nehézségeit tanúsítja Esaias Lang bártfai lelkész esete is, aki már igen korán, az 1530-as években a családjával jelent meg a plébánián lelkészként. A lelkészek nősülésének kérdése azonban erős kételyeket támasztott a polgárokban, így Langnak (az uralkodói parancslevél hatására is!) távoznia kellett a városból.
Esaias Lang esete már jelzi, hogy éppen az 1530-as évek voltak azok, amikor az uralkodói egyházi nyomás kezdeti sikereinek lehetünk tanúi. Már az év elejétől Várday Pál esztergomi érsek szigorú parancsleveire találhatunk szinte minden városi levéltárban, amiben az evangélikus lelkészeket ördögi eretnekséggel vádolva tiltotta ki az országból. Ehhez csatlakozott Szalaházy Tamás egri püspök is, aki a felső-magyarországi városokat kérte 1531-ben konzultációra, ahol elsődlegesen a Várday által az egyházak felülvizsgálatára kiküldött biztosokról volt szó. Hamarosan a katolikus hiten maradt földesuraknak az evangélikus lelkészekkel szembeni fellépéséről kaphatunk információkat. 1532-ben a sóvári lelkész és iskolamester menekült el Soós Ferenc kegyetlenkedései miatt, de Bártfára is egyre több lelkész érkezik menekültként. Ebben a helyzetben mind gyakrabban találkozunk azzal, hogy a városok mind reménytelenebbül kerestek új lelkészt a helyi plébánia ellátására, mivel a magyarországi lelkészek inkább Szilézia felé menekültek el a számukra mind fenyegetőbbé vált Magyar Királyság területéről.
A feltárt források között így egyre több olyan levelet találunk, amiben a városi tanács tagjai megfelelő hitvallású lelkészt keresnek. A levelezés tanúsága szerint nagyon sok esetben hiába. A felső-magyarországi városok, de a Bécshez igen közeli, az esztergomi érsek közelségétől sem visszariadó Nagyszombat város tanácsa részben az alsó-magyarországi városokban látta a magyarországi lelkészellátás helyi forrását, valamint nagy szerepe volt a wittenbergi és briegi (ma Brzeg, Lengyelország) lelkészképzésnek is, ahonnan néha Melanchton saját ajánlásával érkeztek képzett lelkészek az országba. A német nyelvterületről érkezett lelkészek közé sorolhatjuk azokat a tábori lelkészeket is, akik a német tartományokban Szapolyai János ellen toborzott, de a bécsi udvar által fizetett ezredekkel együtt érkeztek a magyarországi hadszíntérre. Vannak információink arra is, hogy szerzetesek vagy katolikus papok áttérése (aposztata) kapcsán történt meg a felekezetváltás. Az eddig kutatott városok esetében azonban mindenképpen kiemelkedőnek látszik a sziléziai lelkészek szerepe.
A következő évtizedek során ez a tendencia megfordult, és egyértelműen a városi felekezetváltás lezárásával találkozunk a forrásokban. A katolikus papság és a szerzetesek számának csökkenése tapasztalható a vizsgált városokban még a katolikus egyház pozícióit megtartó Sopronban és Pozsonyban is. Erre mutatnak azok az egyházi rendtartások (Kirchenordnung), amiket a század közepén adtak ki evangélikus szellemben. A városi benefíciumok, az egyházi vagyon kérdése is mind jobban előtérbe került. Valójában a teljes egyházi vagyon városi tulajdonba vételét tekinthetjük annak a biztos pontnak, amikortól egyértelműen megtörtént a felekezetváltás. Ez mindenképpen összefüggött a német tartományokban bevezetett rendelkezésekkel, főként a városi szerzetesrendek városi tulajdonba vételével.
Amíg Kassán 1532-ben még van oltárjavadalmas, addig az 1550-et követő években ezek a vagyontárgyak a városi tanács tulajdonába mentek át. Jelenleg Kassán ismerjük pontosabban a katolikus egyház megszűnésének pontos forgatókönyvét. Itt a felekezetváltásban két tényező, egy aktuálpolitikai ok és egy tűzvész segítette elő a városi tanács fellépését. Miután I. Ferdinánd és Szapolyai János özvegye, Izabella megállapodása szerint az 1536-ban Szapolyai kézre került Kassa visszakerült I. Ferdinánd uralma alá, a Szapolyaiék által elüldözött német polgárság visszatért, valamint a város a Pestről és Szegedről Kassára költöző polgárokkal mind gazdaságilag, mind pedig felekezeti tekintetben megerősödött, a vallásválasztás kérdése is végérvényesen eldőlt. Kolozsvári János domonkos rendi szerzetest még 1553 előtt a helyi polgárság egyszerűen kiűzte ezzel a városból. 1553-ban a városi tanácsot képviselő, Szapolyai idején Kassára került Lippay János erőteljes fellépését követően pedig sor került a domonkos rendház birtokainak elvételére, amit Georg Werner felső-magyarországi kamaraigazgató is megerősített azzal, hogy átvette a város részére a rend összes ingó és ingatlan vagyonát és átadta a kassai tanácsnak. A másik tényező az 1556. évi tűzvész volt, amiben oly sok házhoz hasonlóan a kassai ferencesek épületei is megsérültek, akik távoztak a városból, ahogy az utolsó katolikus plébános Mohy Ferenc is, aki a közeli Szikszóra menekült a városból. A város ekkor vette leltárba a Szent Erzsébet dóm felszerelését, ami egyben annak városi tulajdonba vételét is jelentette. Kassa ekkor alakult ki véglegesen katonai igazgatási központtá. A domonkos rendház épületeit így nem sikerült megszereznie a tanácsnak az evangélikus szellemű iskola céljaira, hanem katonai raktár lett belőle, a rendházhoz tartozó malom pedig a helyi katonaság ellátását szolgálta. A város egyházai és hitélete azonban a vagyontárgyak átvételét követően evangélikussá vált, az egyház jövedelmeit a városi tanács kezelte, és abból finanszírozta az egyház működését.
H. Németh István (MNL OL)
