„S egyszerre, mint vihar zugása,
Dördül az ének harsogása,
Merész hangon, őszinte hitben:
»Erős várunk nekünk az Isten!«
És mind magasbra szárnyal a szó,
Üvölt a discant, búg a basso,
Mikéntha Luther lelke szólna:
»Ha e világ mind ördög volna!«”
A fenti részlet Arany János Hatvani című balladájából való, s azt a jelenetet eleveníti meg, amikor (az ördöggel kötött szerződés jegyében) Hatvani professzor helyett maga a Sátán lépett a katedrára, de amikor a diákok ezt felismerték, erős hittel, hangos énekszóval hívták segítségül az Urat. Nem hiába: az átok megtört, az ördög sietve távozott, s hűlt helyére a tudós tanár lépett, aki tudományát immár „Isten-dicsőségül” adja tovább hallgatóinak. Ma már kevéssé ismert, hogy nem csak a Debreceni Református Kollégium híres professzora, idősebb Hatvani István (1718–1786), hanem a magyar reformáció másfél évszázaddal korábban élt kiemelkedő alakja, Szenci Molnár Albert (1574–1634) személye köré is a Faust-mondához hasonló legenda szövődött. Ennek lényege, hogy Molnár Albert deák korában (tudtán kívül engedve a csábításnak) vérrel írott szerződést kötött az ördöggel, s midőn társai gyanút fogtak és a templomban közös énekléssel hívták segítségül az Urat, Molnár felismerte és megvallotta bűnét. Erre egy holló repült be csőrében a szerződéssel, amely a padlóra hullva darabokra szakadt.
Jómagam fél évtizeddel korábban ismertem meg ezt a mondát, akkor, amikor a szatmári béke létrehozásán fáradozó Károlyi Sándor kuruc főparancsnok és Ebergényi László császári altábornagy 1711. évi levelezését sajtó alá rendeztem.[1] A megjelent kiadványban egy rövid levélrészlet szól a témáról, s annak idején mindössze egy lábjegyzetben adhattam a homályos utalásra magyarázatot. A Szenci Molnár-féle monda hazai elterjedését jól jelzi, hogy még katolikus főúri körökben is közismert lehetett: elegendő volt egy tréfás utalást tenni rá, nyilván a levél írója és címzettje is tudta, miről van szó pontosan. Az efféle kultúrtörténeti adatok azonban könnyen elsikkadhatnak, ezért úgy vélem, a reformáció évfordulója alkalmából indokolt lehet a már publikált adatra ez úton is felhívni a magyar protestantizmus történetével foglalkozók figyelmét.
A szóban forgó részletet Károlyi Sándor vetette papírra régi barátjához, Ebergényi Lászlóhoz 1711. október 15-én kelt levelében.
Ebergényi László (MNM Történelmi Képcsarnok)
Károlyi Sándor (MNM Történelmi Képcsarnok)
A szatmári békét követő hónapok lassan konszolidálódó időszakában Károlyi Ebergényi közbenjárását kérte a béke megőrzése miatt. Többek között a Hegyalján már megindult templomvisszavételek, az újonnan kivetendő adóterhek és a császári alakulatok vonulása és ellátása kapcsán keletkezett sérelmek miatt főtt leginkább Károlyi feje. Miután Felső-Magyarország és Károlyi szűkebb pátriája, a Tiszántúl protestáns többségű volt, érthető, hogy az egyébként buzgó katolikus, de egyben toleráns szatmári főispán a „nyakas kálvinisták” sérelmeinek orvoslását is fontosnak tartotta, ha másért nem, hát a szatmári béke stabilitása érdekében. Ennek jegyében kérlelte Ebergényit az ígért engedmények kiharcolásáért, közbenjárásáért, és ezt félig tréfásan így öntötte szavakba: „… tovább is kérlek, in locis debitis premáld[2] felvett istenes munkádat. Valamennyi vénasszonyt, árvát, özvegyet Tiszán innét találok, mindazokkal könyörögtetek éretted, még az Calvinista gyülekezetbeli Szent Coronával is, hogy az ördögök el ne vigyenek, mint prófétálták felőled. Talám visszavetik céduládat, mint Molnár Albertnek, mikor azt énekelték felette az tógás kan deákok: »Az Úr Isten az én erős váram etc.«”[3]
A bevezetőben elmondottak alapján a Molnár Albert-mondára való utalás elég világos. Nem tudjuk, Ebergényi felől pontosan miféle prófécia szólt arról, hogy „elviszik az ördögök”. Talán a kurucok bosszús kívánságáról vagy a haláláról szóló hamis jövendölésről lehet szó. (Ne feledjük, országos pestisjárvány dúlt akkoriban, s így könnyen szárnyra kaptak az efféle hírek.) Nem tudtam pontosan értelmezni a kálvinista gyülekezetbeli „Szent Coronára” való utalást sem, hálás lennék, ha valaki segítene a megfejtésben.
Végezetül a „kan deák” kifejezésről kell némi magyarázatot adni, annál is inkább, mert Károlyi írásával az első szó kunnak is olvasható, s a tiszántúli nagykunok éppenséggel reformátusok voltak. Itt azonban bizonyosan a katolikusok és protestánsok egymás közti csúfolódásáról van szó, a cölibátus eltörlése miatt ugyanis a katolikusok gyakran élcelődtek a protestáns papok (és teológus hallgatók) férfiúi mivoltával, gyakran nevezték őket „kan papnak” és „kan deáknak”. A Debrecenben tartózkodó Ebergényi ki is beszélte Károlyi tréfás írását, s a kálvinista Rómában rögtön visszavágtak, így érthető legalábbis Károlyi Sándor pár nappal később, október 20-án kelt levelének alábbi részlete: „Kérlek, ki ne híresítsd [ti. egy újabb élcelődő megjegyzését valakiről], mint az tógás kan deákokat, mert már az gagyátlan franciscanus barátokkal refutálják,[4] avval érné meg Comaromi viceispán, ha oculata revisióra exmittáltatott volna az habitus alá.”[5] A pajzán csúfolódás itt a szatmári béke létrehozásában ugyancsak közreműködő Komáromi Csipkés György debreceni főbíró és bihari alispán ellen irányul, nyilván ő pellengérezte ki a ferences szerzetesek hiányos öltözetét a „kan deákok” miatti visszavágásként. A jó ízlés határait súroló tréfás ugratásokban tehát nem volt hiány háromszáz évvel ezelőtt élt eleinknél sem. Remélhetőleg ma már nem botránkoztatnak meg senkit sem a régi magyar társasági életről árulkodó idézetek, Molnár Albert mondájának közvetítéséért pedig napjainkban is hálásak lehetünk annak a Károlyi Sándornak, akit maga II. Rákóczi Ferenc nem ok nélkül jellemzett Emlékirataiban „mindig vidám és nyájas ember”-ként.[6]
Mészáros Kálmán, hadtörténész (HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum)
A közölt forrás: ÖStA HHStA Csáky család szepesmindszenti levéltára, letét. Fasc. CII. Correspondentiae Ebergenyianae, No. 209. Károlyi Sándor levelei. (A fotót Fazekas István és Domokos György közvetítésével, Csáky Móric professzor úr engedélyével kaptuk meg.)
[1] Bene regi – A király javára. Ebergényi László császári altábornagy szerepe a szatmári békekötésben. Ebergényi László válogatott levelei és Bivolínyi István töredék naplója (1710–1711). A levelezést sajtó alá rendezte, a bevezetőt írta és a mutatókat összeállította Mészáros Kálmán. A latin nyelvű naplót fordította és jegyzetekkel ellátta Bánkúti Imre. A latin nyelvű szövegrészeket lektorálta Tóth Gergely. Budapest, 2010. Nap Kiadó. (Rákóczi Források.)
[2] …a kellő helyeken (megfelelő fórumokon) unszold (sürgesd)…
[3] I. m. 250. oldal (110. sz. levél).
[4] …gatyátlan ferences szerzetesekkel adják meg a feleletet…
[5] …szemrevételezésre küldetett volna a szerzetesi öltözet alá. – Az idézett részt lásd: Uo. 261. oldal (115. sz. levél).
[6] II. Rákóczi Ferenc fejedelem Emlékiratai a magyarországi háborúról, 1703-tól annak végéig. Fordította Vas István. A tanulmányt és a jegyzeteket írta Köpeczi Béla. A szöveget gondozta Kovács Ilona. Budapest, 1978. (Archivum Rákóczianum, III. osztály: Írók. II. Rákóczi Ferenc művei, I.) 413.