Az emléktábla egyik felirata Dessewffy Arisztid későbbi aradi vértanúra emlékezik, aki 1848. december 28-án a szikszó csatát követően itt, a zsolcai református lelkésznél szállt meg. Ennek az információnak a forrása Báthori Shulcz Bódog emlékiratából származik, amely 1870-ben Pesten került kiadásra.[1] Az emlékirat szerint Báthori, aki ekkor zászlóaljparancsnok volt, a győzelmes szikszói csatából Miskolc felé vonultában Dessewffy ezredessel, aki jó barátja volt, itt éjszakázott.
A tábla második része az 1852-től 1859-ig Alsózsolcán szolgáló Bódogh Jánosra emlékeztet, aki Nemesbikken kisnemesi családban született. Középfokú tanulmányait a miskolci Református Liceumban végezte, majd lelkészi képesítést szerzett. Pályája az 1844-ben Mezőcsáton feltehetően segédlelkészként kezdte, a már előtte és utána is ott szolgáló Pethneházy Gergely mellett. Életének fontos szakasza az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc. A szabadságharc küszöbén jelentkezett tábori lelkésznek, az alább idézett levél szerint:
„Tekintetes Első Alispán Úr!
Veszélytől környezett édes magyar hazánk védelmére minden igaz honfi kebel földobog. Eszével, karjával, pénzével résen áll most, ki nem gyáva és korcs. Amint teljes meggyőződésem ez, úgy méltatlannak tartanám magamat is szülőföldem levegőjére, ha a tőlem telhető segélyadástól hátra vonulnék.
Igaz hazafiúi örömmel vettem azért tekintetes első alispán úrnak e hó 13-án tartott választmányi ülés megbízásából hozzám oly véggel intézett hivatalos levelét, mi szerint a Borsodi Nemzetőrsereghez alkalmazandó protestáns lelkészi hivatal elfogadásáról nyilatkozzam.
Ennek folytában, - bár erőm csekélységét e nehéz s fontos hivatalnak megfelelni, – igen érzem, de bízva Isteneben, hogy törekvéseimet sikerrel áldja meg, s erőtlenségemben meg fogja mutatni isteni erejét, s érdemem feletti megtiszteltetésnek tekintve a tekintetes választmány ezen határozatát, a borsodi, bármely vidékre indítandó nemzetőrseregnél a protestáns lelkészi hivatal kötelességeit tíz hétre elvállalom.
De kénytelen vagyok kijelenteni, hogy ezt csak a nagytiszteletű egyházmegye, s illetőleg saját egyházam jóváhagyásával, mint szinte a nemzetőrségnél leendő lelkészi hivatalomhoz mért tisztességes ellátásom teljes biztosítása után tehetem. […]
Méltóztassék azért tekintetes első alispán úrnak ezen akadályokat bölcs belátása szerint elhárítani, s az ügy fejléséről engemet értesíteni, hogy a szükséges készületeket annak idejében megtehessem.
Aki magamat kegyeibe ajánlva teljes tisztelettel vagyok M. Csáthon Aug. 16-án 1848.
Tekintetes első alispán úrnak alázatos szolgája Bódogh János m. csáthi református lelkész”[2]
A vállalás csak a mezőcsáti egyháztanács beleegyezésével volt lehetséges. A consistórium a hozzájárulást megadta.
„Bódogh János lelkésznek, bár sajnálva veszik köreikből kis ideig távozását, de úgy nézvén azt, mint szent kötelességet, melynek kér teljesítéséből mind a teljesítőre, mind az egyházra méltánylat és tisztesség háramlik, ezér a vármegyei bizottmány határozatába is fent nevezett lelkésze nyilatkozatába tökéletesen belenyugodott és megegyezett.”
Nem volt tehát akadálya annak, hogy Fekete István esperes a táborba induló nemzetőrséghez kinevezze. Útja során közvetlen kapcsolatba került a nemzetőrök parancsnokával, Báró Vay Lajos borsodi főispánnal. Bizonyára ennek is köze volt ahhoz, hogy Horváth Gábor alsózsolcai lelkész 1851-ben bekövetkezett halála után, 1852 márciusában „az esperes úrtól kinyert paphívói engedménnyel” meghívták Alsózsolcára lelkésznek. Ekkor a helyi református egyház főgondnoka Báró Vay Lajos volt.
Az új lelkész Zsolcán szűk 7 esztendőt szolgált. 1858. június 6-tól súlyos betegsége miatt az egyházi feladatait csak részben tudta ellátni, azokat helyettesítői végezték. Betegségéből nem gyógyult meg, 1859. január 19-én 45 évesen elhunyt. Temetése költségeit báró Vay Lajos és fia, Béla, továbbá a lakosság állta.[3]
Bodnár Tamás (MNL BAZML)