A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár reformációs forráskötete

A történelmi Zemplén vármegye a magyarországi reformáció és a protestáns egyházak történetében kiemelkedő helyet foglal el. Már a reformáció korai időszakában megjelentek az új lutheri egyházi tanok a vármegye területén és hatalmas pártfogók, nagy történelmi személyiségek segítették ezek terjedését.

Gönci György debreceni református püspöknek 1586-ban Félegyházi Tamás Újszövetség-fordításához írott előszava, vagy Iratosi T. János prédikátor 1637-ben kiadott Perkins-fordítása ajánlása szerint Sátoraljaújhely városa volt az elsők egyike, ahol Magyarországon már 1526 után Perényi Péter védnöksége alatt hirdették a lutheri tanokat. Sőt Debreceni Ember Pál prédikátor és egyháztörténész, vagy Fejes István lelkész, egyháztörténész és tiszáninneni református püspök által megörökített hagyomány szerint Sátoraljaújhelyben már Mohács előtt is, 1522-ben, Pálóczi Antal zempléni főispán földes- és egyben kegyurasága idején Siklósi Mihály újhelyi pap a lutheri reformáció követője volt. Ez azzal a pontosítással valóban elfogadható, hogy a Magyar Királyság területén a szabad királyi városok német (szász) polgársága körében már szinte azonnal Luther fellépése után megjelennek a reformáció tanai, de Zemplén és ezen belül Tokaj-Hegyalja is egyértelműen ott található a reformáció korai magyarországi helyszínei között, a magyarság körében kibontakozó hitújításnak pedig egyik első bölcsője. 1526 után pedig, amikor a Perényi család lesz a vármegye déli felének leghatalmasabb főúri családja, amely a terebesi és a szomszédos Abaúj vármegyében fekvő füzéri uradalom mellett megszerzi a sárospataki uradalmat is, hatalmas pártfogóra találnak a reformáció tanai. Rajta kívül pedig Serédy Gáspárt, I. Ferdinánd király hadvezérét kell kiemelni, mint a hitújítás tanainak korai zempléni támogatóját. A reformáció lutheri irányzata minden esetre már az 1530-as években jelen volt, a következő évtizedekben pedig általánosan elterjedt a Tiszáninnen mezővárosaiban.^[1]

A hagyomány szerint 1531-től, de bizonyosan az 1530 után megkezdte működését Perényi Péter oltalma alatt a protestáns eszmék szolgálatába állított pataki iskola is. A reformáció helvét (kálvini) ágának tanai megkezdték a megyében hódító útjukat, amelynek jelentős állomásai voltak az 1562. évi Debrecen-Egervölgyi és az 1562–1563. évi Tarcal-Tordai Hitvallás megalkotása, majd 1567-ben a II. Helvét Hitvallás elfogadása, amely eseményt a Magyarországi Református Egyház megalakulásának tekintünk. A reformáció helvét ágának kiemelkedő fontosságú támogatói a vármegye nagybirtokosságából az ecsedi Báthori, a Homonnai Drugeth, a Mágóchy és a 16. század végén a főnemesség körébe emelkedő felsővadászi Rákóczi család, vagy a báró Bocskai család. A megye köznemességéből pedig korának olyan jelentős történelmi alakját kell kiemelni, mint az énekszerző Némethi Ferenc tokaji várkapitányt.^[2]

A reformáció tanai Zemplénben nem csak felületesen jelentek meg, mélyebben hatottak és átformáltak az emberek gondolkodásmódját is, amelynek szintén szép lenyomatait találjuk a fennmaradt írásos emlékekben. A hegyaljai mezővárosoknak (Tarcal, Bodrogkeresztúr, Tokaj) a Bocskai-felkelés után íródott városi törvénykönyveiben, amelyeket az 1605 telén Hegyalját érintő „Basta dúlás” miatt elpusztult korábbi városi protocollumok pótlására készítettek, megjelenik a reformáció korai évtizedeinek történelemszemlélete. A Zombori Hasznos Péter deák tarcali főbírótól származó, a tarcali városkönyv elején található történeti bevezető – amelyet átvett Bodrogkeresztúr és Tokaj protocolluma is – a protestáns mezővárosok biblikus történelemszemléletét tükrözi, amely Luther wittenbergi körétől indult ki és Magyarországon is nagyon népszerűvé vált a török hódítás, az ország három részre szakadása idején. Ez a felfogás Istent, mint a történelem urát helyezi a középpontba „az felséges Isten uralkodik az embereknek birodalmokban és az kinek akarja, annak adja azt.” E szerint a bennünket sújtó csapások nem mások, mint Isten büntetése bűneink miatt: „De hogy az emberek az esetnek[3] utána az Isten esmeretitől, és tiszteletire való tehetségektől meg fosztatván, nem egyebet, hanem az testnek gonosz kiszteket^[4] követhetik. Isten ez okáért, méltán az büntetésre néha felfegyverkezik: ebből leszen osztan, nemzetségeknek és tartományoknak változások és romlások, mert az kik Istent meg vetik, azok az Istentől is meg vettetnek.” Ebből fakad az a sajátos zsidó-magyar történelmi párhuzam is, amely összehasonlítja a török hódítás és a belső háborúságok miatt sújtott magyar állam helyzetét az Ószövetség zsidóságával, amelyet Isten bűnei miatt sújtotta csapásaival. A három protestáns (zömmel református vallású) hegyaljai mezőváros 17. század eleji városkönyvei ezzel magyarázták az őket ért csapásokat, amelyeket Giorgio Basta tábornagy 1604–1605. évi hadjárata és ezen belül az 1605 elejei, Tokaj várának felmentését és megsegítését célzó támadása során szenvedtek el.^[5]

Felső-Magyarország és ezen belül is Zemplén vármegye protestáns egyházigazgatási szempontból is igen érdekes helyzetben volt a reformáció kezdetétől a 18. század végéig. A protestáns egyházmegyék kialakulására nagy hatást gyakoroltak a középkori eredetű, az egyházmegyék püspökeitől független papi fraternitások, confraternitások (az alsópapságot tömörítő egyházi társaságok), amelyek vallási–egyházi érdekvédelmi szerveződések voltak, élükön archidiakonus állt, akit a fraternitason belül senior, illetve a német Erzpriester szóból számazó „esperest,” későbbi formájában esperes néven neveztek. Ez utóbbi elnevezés az, amellyel mind a mai napig nevezik a 16. században kialakuló protestáns egyházmegyék élén álló lelkészeket.^[6]

A korabeli protestáns felekezetek közül a vármegye közigazgatási területén található, számbelileg nagyobb reformátusság gyülekezetei a sajátos fejlődés miatt négy egyházmegyéhez tartoztak. Természetesen a vármegye legnagyobb része egyházi közigazgatási szempontból a Zempléni Református Egyházmegye[7] területéhez tartozott, de más vármegyékből is tartoztak ehhez az egyházmegyéhez gyülekezetek (Abaúj vármegyéből a nagyjából a zempléni megyehatártól a Szalánc-Füzér-Erdőhorváti vonalig terjedő terület, valamint Szabolcs vármegyéből a Bodrogzug települései, Viss, Zalkod, Kenézlő). Az abaúji (kassavölgyi) senioratushoz (a 17. század második felétől Abaúj-Torna-Sárosi Református Egyházmegye) Zemplén vármegye 16–17. századi közigazgatási beosztás szerinti „alzempléni” vagy hegyaljai járásának („Processus Submontanus”)^[8] a Tokaj–Tarcal–Tállya vonaltól az Alsódobsza–Megyaszó–Taktaszada vonalig terjedő területe tartozott. Míg a borsod-gömör-kishonti egyházmegye igazgatta Zemplén vármegye hegyaljai járásának a Borsod vármegyével határos délnyugati, a Sajó-Hernád torkolatvidékétől a Csanálos–Hoporty–Taktaharkány vonalig terjedő területét. Az ungi tractushoz Zemplén vármegye területének az Ondava és Laborc folyók közötti keleti része, valamint északkeleti, az Ondava és Olyka folyóktól az ungi megyehatárig húzódó része tartozott (ennek a résznek a legnagyobb birtokosa az Ungban is meghatározó Homonnai Drugeth család volt).^[9]

A vármegye református egyháztörténete abból a szempontból is igen jelentős figyelmet érdemel, hogy itt jött létre nemcsak a vármegye, de Felső-Magyarország legjelentősebb református oktatási-szellemi műhelye, a már fentebb említett Sárospataki Református Kollégium. Az 1530-as években nőtt ki a magas színvonalú plébániai iskolából az előbb lutheránus, majd az 1560–1570-es évektől már egyértelműen református hitelveket valló kollégium, amelynek diákjai rendszeresen látogatták a nyugat-európai egyetemeket (Wittenberg, Heidelberg, Bázel, Leiden, Franecker, Utrecht, London), így megismerkedtek koruk legmodernebb tudományos eredményeivel és teológiai áramlataival, amelynek komoly hatása volt a magyar református egyházszervezetre is. Ilyen volt például a 17. század református kegyességi irányzata, a puritanizmus, amely komoly belső egyházi vitákat eredményezett, de hozzájárult a zsinat-presbiteri egyházkormányzat létrejöttéhez. A pataki kollégium azonban nem az egyetlen középfokú református oktatási intézmény volt Zemplénben, mellette több kis- és nagygimnázium, valamint az alapfokú oktatást biztosító, nagyszámú kisiskola létezett.^[10]

Patak kapcsán fontos kitérni arra is, hogy Zemplén vármegye déli felének legnagyobb befolyású, leggazdagabb főúri családja épp a 17. század első felére a felsővadászi Rákóczi család fejedelmi ága lett. Rákóczi Zsigmond, I. Rákóczi György és II. Rákóczi György elnyerte az erdélyi fejedelmi trónt, amellyel az európai protestáns uralkodóházak közé vezették be a családot, így Báthori Zsófia és I. Rákóczi Ferenc 1661-ben bekövetkezett rekatolizációjáig vagyonukkal és politikai súlyukkal támogatták és védelmezték a zempléni reformátusokat is. I. Rákóczi György, akinek Lorántffy Zsuzsannával 1616-ban kötött házassága révén a pataki uradalom is a kezére került, Patakot egyik legfontosabb magyarországi rezidenciájává tette, amely hatással volt természetesen a Kollégium működésére is. Az 1644–1645. évi Habsburg-ellenes hadjáratát pedig arra is felhasználta, hogy megerősítse a protestánsokat, és különösen is a református egyház helyzetét, e célból pedig több, a korábbiakban elvett templomot is visszaadott számukra, amint azt a kiadott források is mutatják.^[11]

Szintén érdekes vonása a vármegye protestáns egyháztörténetének, hogy a Varannótól északra fekvő, közép- és felsőzempléni, többségében szláv ajkú evangélikus gyülekezetek egyházkormányzatát az 1597. májusi sátoraljaújhelyi zsinattól a Zempléni Református Egyházmegye látta el, azzal a kitétellel, hogy a varannói lelkész volt a Varannó térségében lévő szláv lelkészek felvigyázója/elöljárója. E tisztséget elsőként a bibliafordító Károlyi Gáspár veje, Mednensky András viselte, így a felső-zempléni evangélikus gyülekezetek bizonyos mértékű, elsősorban szertartási és hitvallási kérdésekre kiterjedő autonómiával rendelkeztek a Zempléni Református Egyházmegyén belül. Ezt a sajátos, önálló hitvallásuk megtartásával létrejött egyházkormányzati egységet a varannó-csicsvai uradalom akkori birtokosa, ecsedi Báthori István országbíró szorgalmazta. A zempléni református–evangélikus egyházkormányzati unió felbomlása, a felső-zempléni evangélikusok elszakadási szándéka az 1660-as évek elejére tehető. 1662 őszén már azzal bízták meg Mikolai Hegedűs János (1617–1667) varannói lelkészt,^[12] alesperest, hogy ismerje meg az evangélikus („tót”) gyülekezetek szándékát. Ekkor azok még a közös egyházigazgatás fenntartása mellett nyilatkoztak, de feltehetően már valódi szándékuk a reformátusoktól való elszakadás volt, mivel 1663. február 28-án, a sárosi evangélikusok küldöttsége Varannón felkereste Mikolai Hegedűs Jánost és közölték vele, hogy az igazgatása alatt álló zempléni evangélikus egyházközségek a sárosi evangélikus egyházmegyéhez kívánnak csatlakozni. Mikolai erről tanácskozott Tarczali Pál református esperessel, majd az ő beleegyezésével lemondott az evangélikusok további igazgatásáról, és a sárosi, valamint zempléni evangélikus gyülekezetek hitvallási alapon 1663. május–júniusában létrehozták immár közös egyházigazgatásukat és a zempléni evangélikus gyülekezetek vezetésére ifj. Wislicenus János conseniort (alesperest). Ebben az eseményben Sáros vármegye, többségében evangélikus köznemességének állásfoglalása is szerepet játszott, akik levélben fordultak Zemplén vármegye rendjeihez, hogy támogassák a sárosi és zempléni evangélikusok hitvallási alapon történő egyesülését egy egyházmegyében. Úgy tűnik azonban, hogy nem minden zempléni evangélikus egyházközség került a Sáros-Zempléni Evangélikus Egyházmegye fennhatósága alá, mivel 1664-ben kérte az egyházmegye a zempléni esperest, hogy adja át a többi evangélikus egyházat is az esperességnek. Hasonló egyházkormányzati egységről vannak források az ungi egyházmegyéhez tartozott, Homonnától északkeletre található, református igazgatás alatt állt szláv evangélikus gyülekezetek esetében is.^[13]

Az evangélikusok és a reformátusok mellett egy harmadik protestáns irányzat jelenlétéről is vannak szórt adatok Zemplén Vármegye Levéltárában, ezek pedig az anabaptisták egyik ága: a hutteriták, vagy „újkeresztyének” (habánok). A kiváló mesterembereknek számító habánok Zemplén vármegyében, Sárospatakon I. Rákóczi György erdélyi fejedelem hívására jelentek meg először az 1630-as évektől, majd nagyobb számban 1645-ben és 1661-ig háborítatlanul élhettek, de Báthori Zsófia és I. Rákóczi Ferenc katolikus hitre térése után megindult közöttük is a katolikus térítés. Az 1670–1680-as évekre korábbi zárt közösségük felbomlott és a 18. század elejére beolvadt Sárospatak lakosságába. Erről a protestáns irányzatról egy 1707-ből származó forrást közlünk, amely egy házközösségnyi, 294 fős újkeresztyén csoport és katonai kíséretük zempléni útját örökíti meg. Azt, hogy ez a csoport honnan és hová ment, melyik habán közösséghez tartoztak, további kutatásoknak kell tisztázni. A jelenlétükre vonatkozó írásos források más protestáns felekezetekhez képest olyan csekélyek, ellenben olyan jelentős hatást gyakoroltak Felső-Magyarország iparára és művészettörténetére, hogy emléküket mindenképpen meg kívántuk örökíteni.^[14]

A reformáció vallási irányzatai a megye területének jelentős részét meghódították, ugyanakkor a római katolikus és – különösen Felső-Zemplénben a ruszinok körében – a görögkeleti, illetve a 17. század közepétől a görögkatolikus vallásnak is maradtak követői, amelyek miatt a vármegye a 16. század végére–17. század elejére protestáns dominanciájú, de felekezetileg sokszínűnek tekinthető. Ez az állapot a 17. század első felétől kezd megváltozni. Ekkor az ellenreformáció megerősödése következtében egyre több Zemplénben is birtokos főrangú család tér vissza a katolikus vallásra (pl. Alaghy, Homonnai Drugeth, Forgách, Nyáry, Andrássy, illetve 1661-től a felsővadászi Rákócziak fejedelmi ága), illetve több, a 16. századtól beköltöző és a Habsburgok számára tett szolgálatai jutalmául főnemesi rangra és a vármegyei politikai elitbe emelkedő katolikus család (Sennyey, gersei Pethő, szalai Barkóczy) tevékenysége folytán korábbi jelentőségükhöz képest fokozatosan teret veszítenek a protestáns felekezetek a vármegye területén és kiéleződtek a protestáns–katolikus feszültségek. Ezt ellensúlyozta ugyanakkor, hogy a vármegye protestáns és azon belül is döntően református köznemessége az ugyancsak református báró Bocskay István főispánnal együtt – aki a pataki kollégium főgondnoka is volt –, 1670-ig politikai és anyagi támogatást nyújtott a protestánsoknak, sőt más megyék, mint pl. Sáros protestáns rendjeivel is élénk kapcsolatot tartott és együttműködött. Nem véletlen, hogy ebben az időben a Tiszáninnen református egyházmegyéi többször is kérték a vármegye támogatását, de a Magyar Királyság, sőt Erdély egyes gyülekezetei is anyagi támogatásárt fordultak Zemplénhez, amelyet a bemutatásra kerülő források szerint, úgy tűnik, hogy a vármegye meg is adott számukra, például templomaik felépítéséhez.^[15]

Az ellenreformációs nyomás, amely a Wesselényi-összeesküvés és a felső-magyarországi felkelés 1670. évi bukása után különösen felerősödött. Ez az 1671–1681 közötti „gyászévtized” időszaka, amelynek során 1673–1674-ben perbe fogják és elítélik, vagy elüldözik a magyarországi protestáns prédikátorakat és tanítókat, elfoglalják a protestáns templomokat és a pataki kollégium is bujdosni kényszerül. Ezzel párhuzamosan és egymásra hatóan bontakozott ki a protestánsok által támogatott, a vallásszabadság jelszavát is zászlajára tűző Habsburg-ellenes küzdelemsorozat, amely már kezdetét vette a Wesselényi-összeesküvésben és folytatódott az 1671–1685 közötti kuruc felkelésen, az 1697-es hegyaljai felkelésen, az 1698–1702-es Rákóczi-Bercsényi-féle összeesküvésen át a Rákóczi-szabadságharcig. Ez rendkívül zaklatott, ám egyben nagyon izgalmas időszakot jelentett a vármegye életében 1711-ig, a szatmári „béke” megkötéséig, ezért is esett korszakhatárként erre az időpontra a választás. A Rákóczi-szabadságharc lezárulása ugyanis egyet jelentett a Rákóczi-ház hatalmának lehanyatlásával, amely dinasztia politikai súlyával, gazdasági erőforrásaival 1660-ig kiemelkedő szerepet játszott a vármegye protestánsainak, különösen saját hitfelekezete, a református egyház támogatásában, védelmezésében, illetve a család fejedelmi ágának 1661. évi rekatolizációja után Zrínyi Ilona második férje, Thököly Imre fejedelemsége alatt, valamint a II. Rákóczi Ferenc vezette 1703–1711 között zajló szabadságharc idején.^[16]

Zemplén Vármegye Levéltárában a szerencsés forrásadottságoknak köszönhetően számos irat maradt fenn a vármegye protestáns felekezeteinek történetére vonatkozóan az 1711-ig terjedő időszakra vonatkozóan. A fenti bevezető gondolatok is talán alátámasztják, hogy miért egy viszonylag szűkebb időkeresztmetszetet, a Bocskai-felkeléstől a Rákóczi-szabadságharc végéig terjedő időszakot, és annak is magyar nyelvű forrásait kívántam bemutatni jelen forráskiadványban. A korszak ugyanis nem csak önmagában az egyháztörténet szempontjából izgalmas, de fontos azért is, mert a világi gyűjteményekben, így jelesül a történelmi Magyarország egykori vármegyei levéltáraiban rendkívül sok, korai protestáns egyháztörténeti irat maradt (maradhatott) fenn, amelynek tanulmányozása sok új adattal járulhat hozzá nem csak a protestáns felekezetek, de az egész Kárpát-medence egyháztörténetének megismeréséhez.

Arra is érdemes felhívni a figyelmet a korszak Zemplén (de nem csak Zemplén) vármegyei forrásainak tanulmányozásával kapcsolatosan, hogy erősen elterjedt a mindennapi írásbeliségben a magyar nyelvűség. Zemplénben, amely az első teljes magyar nyelvű bibliafordítás szülőhazájának, az abaúji Göncnek és Vizsolynak a tőszomszédságában fekszik, a 17. század folyamán a mindennapi magán és hivatalos nyelvhasználatban is egyaránt jelentős súllyal bírt a magyar nyelv az élő beszéd mellett az írásbeliségben is a latin mellett. Magyar nyelven ugyanis nem csak magánleveleket írtak, vagy magánfelek írtak hivatalos ügyeikben a vármegyéknek, de hivatalos ügyekben a vármegyék egymással is gyakran magyar nyelven leveleztek, vagy az erdélyi fejedelmek, illetve a Magyar Királyság rendi főméltóságai magyar nyelvű rendeleteket, utasításokat, leiratokat intéztek a megyékhez. E mellett pedig a forráskiadványban megjelenő, a kora újkor mindennapi magyar közigazgatási ügyintézésének gyakorlatába bepillantást engedő bizonyságlevelek, megbízólevelek, vagy nyugták is azt mutatják, hogy az anyanyelv használata nagy teret nyert ekkorra az írásbeliségben.

A források válogatása során nem a teljességre törekvés, hanem inkább az a szándék vezérelt, hogy egy viszonylag szűkebb körű közigazgatási forráscsoporton, Zemplén vármegye közgyűlési iratain keresztül mutassam be, hogy a megyei levéltárak iratanyaga mennyire fontos az egyháztörténet kutatásában.

Oláh Tamás, a kötet szerkesztője