Elérhetőség

Elérhetőség

Cím: 
4024 Debrecen, Vármegyeháza u. 1/B.
Telefon: 
+36 52 503 296
Nyitva tartás: 
H-P: 8:00-15:30
Reformációs projekt koordinátora
Szendiné Orvos Erzsébet
szendine@mnl.gov.hu

Reformáció a magyar kultúrában

Eseménynaptár

Eseménynaptár

h
k
sze
cs
p
szo
v
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
 
2017 Augusztus
 

A Debreceni Szappanos Céh részére 1587-ben írt vitairat a búcsújárások és processziók ellenében (Debrecen, 1587)

Ízelítő a Magyar Nemzeti Levéltárnak a reformáció 500. évfordulója alkalmából megjelenő forráskiadvány-sorozata Hajdú-Bihar megyei kötetéből. A 21 kötetből álló sorozat várhatóan 2017 őszén lát napvilágot.
A Debreceni Szappanos Céh részére 1587-ben írt vitairat a búcsújárások és processziók ellenében (Debrecen, 1587)

A reformáció elterjedésében nemcsak a prédikátorok működtek közre, de az iparosok és kereskedők is, akik az akkori társadalom legmozgékonyabb rétegét képezték. Az országszerte szekerező, Méliusz szavával élve „tétova járó” szappanosok is bekapcsolódtak az ige hirdetésébe.

A debreceni szappanos céh levéltári iratai között fellelhető egy 1587-ben keletkezett vitairat 18. századi másolata, mely a búcsújárások és körmenetek ellen szólalt fel. A reformáció általánosságban elvetette e két gyakorlatot, de a 16. században tartott protestáns zsinatok nem hoztak még egyértelmű végzést ellenük, ezért is készülhetett az alább közölt irat. Szerzője Pesti Gáspár lehetett, aki abban az időben Gönczi Kovács György mellett volt prédikátor Debrecenben.

A vitairat nagy része a római katolikus miseáldozat témakörét vizsgálja, és alkalmazza rá a Szentírás szigorú zsinórmértékét. Helyzetképet ad a 16. század második felében meginduló római katolikus restaurációs törekvésekről is, összességében pedig jelentős adatokkal szolgál a debreceni reformátusság 16. századi történetéhez.

 

 

A becsületes nemes Szappanos Céh részire irattatott 1587-ik esztendőben a processziók és bulcsújárásokról a szoros megtartás végett a reformációkor.

 

A processziók, [processio (lat.): körmenet] vagy épp helyből más helybe való áhítatos utazások a különb- különbféle helységekből s tartományokból egyben sereglett keresztényeknek, és bizonyos helyeken a végre lenni szokott könyörgések, éneklések, gyónások, szenvedések mintha ott inkább meghallgattatnának Istentől és valamely jót inkább nyerhetnének, vagy valamely csapását Istennek inkább elhárolhatnák ő magokról; ez a ceremónia mondom oly új dolog, hogy ennek legkisebb nyoma sincs a Krisztus és a Szent Apostolok idejéhez közelebb élt keresztények között ötszáz egész esztendőkig, mint az eklézsiai históriák bizonyítják. És mivel ilyetén új dolog csak ez az egy is, nagy okot ad a református igaz kereszténynek ebben való megbotránkozás, s megtartózkodásra.

  1. Mert ha oly szükségesek egy helyből más helybe való áhítatos szent utazások az isteni tiszteletért, amint ma állíttatik, és gyakoroltatik, bizony nagy kötelességeket mulatták el a Szent Apostolok és ő utánnok élt istenfélő igaz keresztények, midőn a processziójárást fel nem állították és nem gyakorolták. Márpedig abban kicsoda kárhoztatta valaha az első buzgó keresztényeket? De talán nem tudták, hogy szentebb egyik hely a másiknál valamely titkos belső szentséggel, és ott inkább meghallgattatik a könyörgő ember? Úgy vagyon, nem tudták, nem is kellett tudni, mint kik úgy ítéltek, hogy minden helyen lehet Istenhez tiszta kezeket felemelni, és nem a hely szenteli meg a munkát, hanem a munka, és szent foglalatosság. Azért is Krisztus urunk születése után háromszáz esztendőkig templomokat se tartottak a keresztények, hanem akármely helyen véghezvitték az isteni tiszteletet, a magok házaiknál, utcákon, mezőben, folyóvizek mellett, erdőkben, tömlöcben, mártírok temető helyeknél, gyűltek egyben az isteni szolgálatra. Távol volt tehát tőlök az némely helyeknek szentségesebb voltok felől való vélekedés, és a templomokat nem egyebeknek tartották volna commoditásoknál, [commoditas (lat.): alkalmatosság] vagy alkalmas épületeknél az egyben való gyülekezésekre amint ítélnek a reformátusok is.
  2. De már ma messzebb ment a dolog, minek utána a teremtett állatok szolgálatja és az Úr Vacsorájában lévő kenyérnek és bornak a Jézus Krisztusnak tulajdon testévé és vérévé által változása felől való tévelygés lábra kapott némely Európa-béli nemzetségek között, mert már az ostyák széjjelhordoztatnak, processziók által imádtatnak, mint szinte maga a Jézus Krisztus. Meghajolnak azoknak a térdek, süvegeltetnek, sőt a processziókra oly tudományúak és vallásúak kényszeríttetnek, kik úgy hisznek, vallanak, hogy az Úr Vacsorájában nincs test szerint a Jézus Krisztus, és így a megszentelt ostya csak puszta kenyér az ő természetire nézve, mely kényszerítés igen nagy vétekkel esik meg, és nem lehet igaz reformátustól kívánni az olyan tiszteletet, engedelmességet, akik pedig kívánják tőlök, és cselekeszik, iszonyú bűnt cselekesznek, rettenetes számadásra tészik adósokká magokat, a Jézus Krisztus ítélőszéki előtt, mert.
    1. Tanítja azt a lelkiesméret is: bűnre senkit nem szabad erőltetni, Krisztus Urunk is megmondotta: jaj, a megbotránkoztatókra! Márpedig a református keresztény iszonyú bűnnek esméri az ostya imádását, mert mivelhogy nincs ott a Krisztus teste, azzal tartja, hogy mikor ostyát imád, puszta kenyeret imád, melynél hol lehetne iszonyúbb botránkozás? És arra való erőltetésnél melyik lehetne nagyobb ok a megbotránkoztatásnál? Jaj pedig e világnak a botránkozások miatt!
    2. Tégyük fel, hogy tévelyeg valaki, nem hiszi az ostyának Krisztus vérévé való változását, és azért nem imádja azt, holott pedig valósággal Krisztus teste az ostya, mégse lehet meggondolni az olyat kényszeríteni az ostya imádására és tiszteletire. Sőt szeretetből meg kellene inteni, ha kételkedő lélekkel akarná is cselekedni: meglásd, azt ne cselekedd, mert vakmerő gonoszságnak, vagy pedig erőtlen hitnek jele lenne arra vetni magát, vagy vétek, vagy nem, de majd megcselekeszi ennyi erőltetésre, vagy teste, vagy nem teste a Krisztusnak az ostya, vagy van, vagy nincs jelen, de majd imádja. Hát az olyan embert, aki tudván tudja a józan okoskodásból, Szentírásból, érzékenységekből, hogy az ostya csak olyan természeti kenyér, valamint a megszentelő igék előtt volt, ugyan micsoda lelkiesmérettel erőltethetnék azt az ostya imádására és tiszteletére. Nem az az első dolog az isteni tisztelet dolgában, hogy amit mások felvettek és tisztelnek, mindjárt néki ugrasson, hanem az, hogy higgye el elébb igaz Istennek lenni, amit imád, mert hogyha hívja segítségül, amiben nem hiszen, azért nem is hívhatja segítségül. Rom. 10:14. Még a maga tiszteletiben sem akar Isten, mint esméretlen tiszteltetni, hanem elsőben ad hitet az ő igaz Istensége felől az ő megvilágosító kegyelme által, azután parancsolja, hogy imádjuk már, akiben hittünk. És ha azok iszonyúan nem vétkeznének, kik az ostyát imádtatják, mint Istent, azokat is meg lehetne menteni, kik a Napot, Holdat, csillagokat imádtatták, másokkal, mint Istent az ő vélekedések szerént, holott csak puszta teremtett állatok, az erőltetteteknek helyes érzelmek szerént. Melyből következik, hogy igazán lett ama királyi parancsolat: lelke esmérete ellen való ceremóniákra ne kényszeríttessék senki. Győzze meg tehát ki-ki elsőben a lelkiesméretet, akkor kívánhatja osztán a kötelességet és tiszteletet.
    3. Vastag képmutatás is vagyon a református embernek processziójárásában: tettetné ugyanis azzal, mintha ő is oly értelemben volna, és abból az akolból való volna, melyből a romano catholicus, a pedig Isten előtt utálatos csalárdság, kétfelé való sántikálás.

A z  i r a t  m e g t e k i n t é s e

  1. Nem félhet-é a keresztény világ tőle, hogy az ily erőltetések által akármely Istennek tiszteletére reá szoktathatik a keresztény ember, így gondolkodván: szabad a törökök között környülmetélkedni, Alkoránnak hinni, a zsidók között a Szentháromságot, a Jézus Krisztust kitagadni, a Mózes ceremóniáit követni, a sült pogányok között Napot, Holdat, csillagokat, madarakat, barmokat imádni lelkiesméret ellen is, ha erőltetik, mert íme Európában is úgy cselekesznek a protestánsok, mikor a pápisták erőltetik, nem derék vétek-é?
  2. Éles tőr és halálos méreg a református ember lelkében ez is: mert azt hiszi, vallja, hogy a mise tisztelete által egészen megtagadja a Jézus Krisztus egyszeri áldozatának elégséges és tökéletes voltát. Mert úgy tanulta a pápista vallás szerint, hogy a misében áldoztatni mondatik a Krisztusnak tulajdon teste, ha mind vér nélkül is, élőknek és holtaknak bűnök bocsánatjáért. Ha áldoztatik a Krisztus még ma is, tehát mégsem tett eleget, mégsem nyert bűnbocsánatot, mert ahol bűnbocsánat vagyon, nem kell ott többé áldozni. Sid. 10:18. Mi módon adhatná azért magát a református ember oly tiszteletre, mely a Krisztus áldozatjának tökéletes voltát tagadja?
  3. Nem is tartja helyes kifogásnak ezt a református ember, hogy a miseáldozat nem bűnért elégtévő áldozat, hanem oly áldozat, mely által a Krisztus áldozatjának és halálának haszna emberre szabatik. Mert a reformátusok úgy tanulták a Szentírásból, hogy egyedül az igaz hit az az eszköz, mely által mi reánk szabatik, s magunkévá tétetik a Jézus Krisztus halálának haszna, nem pedig mise által. Amazt világosan tanítja a Szentírás, midőn egyedül a hívő embernek ígéri a bűnbocsánatot és az örök életet a Jézus Krisztus haláláért, ezt pedig sehol sem. A miseáldozatnak tehát valóságos bűnért való áldozatnak kellene lenni, és így a Krisztus egyszeri áldozatja tökéletességét eltagadó áldozatnak. Minek okáért nem lehet református embernek abba a tiszteletben egyelíteni magát Krisztus bosszantása és megtagadása nélkül.
  4. Annyival is inkább, mert a reformátusoktól nemcsak azt kívánják a romano katolikusok, hogy puszta szemlélői legyenek a mise tiszteletnek, hanem süveglésre, zászló-hordozásra, ostya előtt térdre esésre, a templomokban oltároknak a képek előtt térdhajtásokra, feszületek csókolására is erőltetnek, bírságoltatnak, ha nem akarják pedig, agyba-fűbe veretnek, vérbe kevertetnek, mint a felsőbb városbélieknek szomorú példájok világosan bizonyítja. Elsőben ugyan nem kívánják mindezeket egyszerre mind a romano katolikusok, de ha kiket egyszer reá vehettek, nem sok idő múlva megtapasztalják, mindezeket, és ha mind későre is, meg kell bánniok, hogy megcsalták magok ő magokat, és hogy ily tékozlói lettek keresztényi szabadságoknak, magoknak és maradékjokra nézve.
  5. Mindenekfelett pedig és utoljára attól kell félni a református embernek, ha misetiszteletben egyelíti magát, a bálványozókkal együtt elkárhozik. Mikor osztán megtapasztalná magán, hogy könnyebb lesz vala néki minden nyomorúságokat e világon elszenvedni az igaz Istentiszteletért, és amaz igazhitű három zsidó ifjakkal tüzes kemencében vetetni, mintsem a Pokol tüze által mindörökké gyötreni a bálványozásért.

Adná a kegyelmes Isten, hogy nyílnának meg valahára a keresztények szemei és ne taszigálnák egymást Pokolba, állnának inkább ellene az ördögnek egy szívvel, lélekkel, ki emberi erőltetés nélkül is el tudja veszteni a szegény bűnösöket, mely végre, mint ordító oroszlán széjjel is jár, keresvén kit elnyelhessen!

 

 

Egyszerű másolat.
Jelzet: MNL HBML IX. 30. 2. d. A Debreceni Szappanos Céh iratai.

 

A szöveget átírta és jegyzetekkel ellátta: Szendiné dr. Orvos Erzsébet

 

 

Felhasznált szakirodalom:
Takács Béla: Debrecen vonzásában. Debrecen, 2005. 74-80.

 

 

Utolsó frissítés
2017.08.09.