A fülei plébános panaszlevele a faluban tapasztalható felekezeti ellentétről

A fülei plébános panaszlevele a faluban tapasztalható felekezeti ellentétről

Füle Fejér megye nyugati szélén, Polgárdi szomszédságában fekvő település, ahol már 1333-ban Keresztelő Szent János tiszteletére felszentelt templom állt. A 16. század első felétől, a reformáció terjedésének korában, a fülei lakosok egyre nagyobb számban vették fel a református hitet, a templom a kálvinisták használatába került. Füle a török hódoltság idején sem néptelenedett el, a településen lelkészek is szolgáltak. Az 1700-as évek elején a császári katonaság a templomot katolikus kézre adta, de a Rákóczi-szabadságharc idején már újból a reformátusok használták. A helység a veszprémi káptalan birtokai közé tartozott. A felekezeti ellentétek 1745-ben heves megnyilvánulásokban csaptak fel a településen, amikor a káptalan katolikus tanítót küldött Fülére. A tiltakozó reformátusok Szűcs János jobbágy vezetésével kirángatták őt a bíró házából, kiabálás, ütlegelés közepette, vasvillákkal felfegyverkezve kergették ki a faluból. 1749-ben a templom visszaszerzése céljából a szolgabíró és három kanonok látogatott el Fülére. A fülei reformátusok hajlottak az egyezségre, de azzal a feltétellel, ha nekik egy kőtemplom építését engedélyezik, és a harangot, valamint a templomban lévő felszerelést megkapják. Feltételeik azonban nem találtak meghallgatásra, csupán azt az ígéretet kapták, hogy halottaikat fizetés nélkül kiharangozzák. Végül a templomot Padányi Bíró Márton veszprémi püspök foglalta vissza 1750-ben. A vallási ellentétek továbbra sem csitultak, amint azt a templom az első plébánosa, Almády Andrásnak a vármegyei nemesi közgyűléséhez intézett jelentése is tanúsítja. A közgyűlésen 1750. április 7-én napirenden lévő panaszlevél szerint a fülei reformátusok egybegyűltek és kinyilvánították, hogy annak dacára, hogy őket sem a vármegye, sem a királynő, sem a veszprémi káptalan nem támogatja, a templom kulcsait ha kell, erőszakkal veszik el. A plébános másodsorban leír egy verekedésbe torkolló eseményt is, amelynek kiindulópontja az volt, hogy ő nem adta vissza a nagyböjti időszakra elvett dudát, hogy a fülei legények táncmulatságot rendezhessenek. A vármegyei közgyűlés természetesen az ügy sürgős kivizsgálását rendelte el, a veszprémi káptalan pedig Szűcs János jobbágy úriszék elé állítását szorgalmazta. A fülei reformátusok megakadályozták a jobbágy elfogását, a harangokat félreverték, az urasági tiszteket pedig halállal fenyegették és elzavarták. A királyi kancellária, a katolikus álláspontot figyelembe véve Szűcs János eltávolítása mellett döntött, és a reformátusokat elmarasztaló határozatot hozott, miszerint a fülei reformátusokat nem illeti meg a szabad vallásgyakorlat. A füleiek ezt követően több alkalommal (1768, 1783, 1786) nyújtottak be saját templom építésére vonatkozó kérelmet, miközben az istentiszteleteket egy pajtában tartották. A 19. század elejére imaházzal rendelkező reformátusok, a hosszas megpróbáltatások után, csupán 1837-ben kezdhették el saját kőtemplomuk építését. Az építkezés sem ment zökkenőmentesen, hiszen a munkálatok a torony kétszeri leomlása miatt 1843-ig elhúzódtak.

A fülei plébános jelentése Fejér Vármegye Nemesi Közgyűlésének a helységben tapasztalható felekezeti ellentétről
Füle, 1750. április 7.

Minémű machinatiókkal[1] vannak a fülei kálvinista lakosok

Legközelebb elmúlt ezen tekintetes nemes vármegye gyűlése után egybegyűlt[e]nek, melyben is ilyen végezést tettenek: mivel sem fölséges királyné, sem a tettes vármegye, úgy a káptalan sem fogja pártunkat, tehát üssünk a plébánosra, erőszakosan is vegyük el a templom kulcsát, és holmi dibdábjukat[2] hányjuk ki, azután jöjjön bár akárki elvenni, megtanítsuk.

Ebben bizonyságom vagyon, ki nékem javasolta (ezeket beszélvén), hogy magamra vigyázzak.

Pro secundo[3] 22 Martii anni p[rae]sentis[4] két katona hozzám jött estve, hogy amely dudát a böjtben elvetettem, adná[m] ki, hadd táncolhassanak a fülei parasztlegényekkel, melyet ki nem adván, az egyik katona (tudnia illik tettes Nádasdiak regementjébűl) dúl-fúlván tőlem a parasztlegényekhez visszament, a másik nálam maradván ezt mondá: jól esett, hogy ki nem adtam, mert a parasztok rossz szándékban vannak. Ezen katona egy kevés ideig házamnál maradván, beszélgetvén vele az hit dolgárúl, mivel lutheránus, azután kikísértettem a templom mellé, és ott tőle üres puskámat elvévén, amelyet hírem nélkül fölvette a parasztoktúl való féltében, lévén más fegyver nem lévén nála, tűlem csendesen elment. Midűn pedig egy kevéssé tűlem elment, a felső egybecsoportozottak közül ilyen kiáltás esé[k]: „Vigyázz!” Azonnal az alsó csoport közül nagy dühösen nékem jött fülei Takács Ferenc, kit kérdezvén, ki volna? Azt mondá: „Én vagyok,” kit szaváról megismérvén, azt mondám néki: „Mi dolog kikiáltott szomszéd?” Erre megragadá karomat, és kezemben lévő üres puskámat, ezen szókkal: „Majd megmondom eb teremtette,” erre kiáltá: „Rajta legények most!” Itt is rútul káromkodván, ihon agyon akar lőni, mely szavára fölugrottak ugyan a korcsma előtt heverő legények, de senki rajtam nem jött, hanem a Takács Ferenc fia, Ferkó. Ennek, amidőn megragadta másik karomat, így szólék: „Fiam Ferkó okosabb légy az apadnál, megnézd kit fogtál meg.”

Erre a fia apját tőlem eltaszigálta, sőt házához vitte nagy káromkodások közt is. Ezután midőn éppen szobámban béakartam lépni, hozzám jő csendesen a följebb nevezett lutheránus katona, azt mondá: „Atyám uram vigyázzon, mert Matocsi, és Tót Miska katonákkal, sok parasztlegények jönnek kie[n]dre, nagyon rossz lesz a dolog.” Én, mivel senkit sem láttam, kvártélyára küldöttem, alig méne ötven, vagy hatvan lépésre tőlem, Takács Ferenc házátúl utána futamoda, és hajánál fogva a földhöz ütötte mondván: „No rajta” (számtalan teremtettét szórván), legények öljétek meg mind, én rám meg adom a dí[j]át. Ezt midőn ütötték verték, kiáltottam: Az Istenért édes fiam, meg ne öljétek, mely Takács apa kiáltá: „Várj, csinálom teremtette, majd néked is jut!” Midőn pedig más katonatársa háromszor kezek közül, hol lábánál, hol kezeinél fogva kihúzta volna, akkor is azt kiáltotta Takács Ferenc: „Vigyétek az én házamhoz, öljétek meg, vessétek a pap udvarára, hadd őrizze a parochiát holta után.” Erre Szabó János fülei törvénybíró közikben ment, és kezekbűl kivette. Melyet hallott és látott a többiek közül Föld Márton is.

Másnap is még házamat körülfogták azon rosszak. Mit akartak nem tudom, hanem amint Csíkváron[5] Pápai Benedek előtt többeknek jelenlétikben fülei Kovács János mondotta: „Ez még csak semmi, de ha három papot küld is a káptalan, kiöljük.”

Most is azt kiáltják, míg csak egy marad is közülük, meg nem szenvedik falujukban a plébánost.

A prédikátoruk most április 3-án meghalván, a kajári prédikátor[6] adminisztrálja.

Almádi András

fülei plébános

MNL FML IV. 73. Fejér vármegye községeire vonatkozó iratok (Acta locorum). Füle. 1750. április 7.

Közli: Gulyás Anita MNL FML

Felhasznált irodalom:

Várnai Tamás: Füle. In. Fejér Megyei Történeti Évkönyv 16. Székesfehérvár, 1985.

Várady József: Dunántúl református templomai 1. A Mezőföldi Egyházmegye, Diósgyőr, 2000.