A legenda Luther Márton személyéhez köti a karácsonyfa-állítás hagyományát. A történet szerint egy téli estén hazafelé sétálva felpillantott az égre és gyönyörű látványban volt része: csillagok ragyogtak át fenyőfa ágain. Hazavitt egy zöld ágat, amelyet otthon gyertyákkal díszített fel a csodás látvány emlékéül. Nem tudjuk, hogy mennyi a valóságalapja e történetnek, az viszont tény, hogy a 16. századi protestáns, evangélikus közösségek voltak a karácsonyfa-állítás mai értelemben vett hagyományának első terjesztői.
Az örökzöld növények jelképek hordozói voltak már a kereszténység előtt is. Tiszteletük a germán, a római, az egyiptomi és a kelta kultúrában is ismert volt. Az életfa vagy a zöld ág életszimbóluma nem véletlenül kapcsolódik a különböző ünnepek népszokásaihoz, így a téli napfordulóhoz és a karácsonyhoz.
Egyes nézetek szerint 325-ben a niceai zsinaton, mások szerint 354-ben Liberius pápa rendeletében döntöttek arról, hogy december 25-e, karácsony, Isten fiának, az emberré lett Jézus Krisztus születésének emléknapja az öröm, a szeretet, a békesség és a családi összetartozás napja legyen.
A karácsony ünnepe egybeforrott a karácsonyfa állítás szokásával, amelyet több népi eredetmagyarázat is megörökít. Egyik ilyen szerint a fenyőfát maga az Isten választotta ki és áldotta meg, annak alkalmából, hogy e fa üldözői elől elrejtette fiát. Attól kezdve ennek a fának a levelei sohasem sárgulnak el ősszel, minden talajon megél és a legmagasabbra nő. A reformációnak köszönhető az is, hogy a keresztény ünnepek, a templomok mellett egyre inkább megjelentek az otthonokban is. Az anyanyelvű Bibliát az emberek a jeles napok közeledtével otthon is el tudták újra meg újra olvasni és ezáltal lelkiekben is fel tudtak készülni az ünnepre.
A 16. századtól a faág mellett fatörzset, majd később egy egész fát állítottak Jézus születésének tiszteletére Németországban az evangélikusok. Innen a kereskedők révén terjedt el szerte a szokás Európában. Először egy feldíszített ágat tettek edénybe, vagy függesztettek fel a mennyezetre, később homokkal töltött dobozba állítottak egy fenyőt, majd dézsába téve gyökerestől vitték a házakba. Előfordult azonban az is, hogy a városháza vagy a templom elé is került egy-egy fa.
Ahogy a karácsonyfa az élet fája, a megújuló természet jelképe is lett a díszítésnek is megvolt a maga szimbólumrendszere. Az alma a paradicsomi állapotot és a tudást, a füzér a kígyót, a tizenkét gyertya pedig a tizenkét apostolt, máshol a tizenkét hónapot jelképezi, a fa tetejére helyezett csillag pedig az örömhírt hozó betlehemi csillagot. Ezeket a természetes díszeket váltotta fel, vagy egészítette ki a 19. századtól a fényes papírba csomagolt szaloncukor; egyes helyeken a fát liszttel behintették, hogy a havat utánozzák. A díszítés az évszázadok során egyre gazdagabb lett, angyalt vagy más figurákat formázó kis kerámiákkal, színes üveggömbökkel.
A 19. században az arisztokrácia és a gazdag polgárság körében gyorsan elterjedt a karácsonyfa-állítás szokása Magyarországon. A források ugyan ellentmondanak egymásnak, hogy ki honosította meg e hagyományt, de közel azonos időben már több családnál is felbukkant. Egyesek szerint az evangélikus Mária Dorottya württembergi hercegnő, József nádor harmadik felesége 1819-ben, mások szerint a hazai óvodahálózat alapítója, Brunszvik Teréz grófnő állította az első karácsonyfát 1824-ben vagy 1828-ban a rábízott krisztinavárosi kisdedeknek. Podmaniczky Frigyes báró szerint – aki terjedelmes naplójában ír gyermekkori karácsonyaikról – édesanyja, jänckendorfi Nostitz Erzsébet volt, aki először állított karácsonyfát hazánkban, az 1820-as évek közepén. Néhány évtized leforgása alatt közismertté és közkedveltté vált e szokás, s megjelent az irodalmi művekben is: báró Eötvös József egy 1835-ös tanulmányában már élt a karácsonyfa-hasonlattal, Jókai Mór pedig 1854-ben A koldusgyermek – Karácsoni történet című rövid írásában szintén jelen van a karácsonyfa motívuma. A karácsonyfa állítás szokása ma már a nem keresztény kultúrkörben is elterjedt.
Apáti Anna Zita (MNL OL)
A kézirat megjelent a Reformációs kincsei I. A Magyarországi Evangélikus Egyház története (Bp., 2015) kötetben.