Szepesi reformáció a 16–17. században
A reformáció előzményei és elterjedése a Szepességen
A reformáció szepességi elterjedését segítette a 14–15. században kialakult fejlett szepesi szász városhálózat. A jómódú polgárság humanista műveltségét jelzi a Johann Henckel lőcsei plébános által létrehozott könyvtár, amelyet a Szent Jakab-templomban egy külön e célra épített helyiségben helyeztek el. A neves angol humanista, Leonhard Cox egy évet Lőcsén töltött iskolamesterként. A lutheri reformáció fő központjában, a wittenbergi egyetemen már az első magyarországi hallgatók közt találunk lőcsei származásút (1522-ben Martin Cyriac).
A Szepességen Mohács után jelentek meg a reformáció első képviselői. Az elsőként ismert személy Andreas Fischer, a radikális, szentháromság-tagadó irányzatot képviselte, ezért is üldözték, majd kivégezték (Krasznahorka várának faláról taszították le). E térség legismertebb reformátora a lőcsei származású Georg Leudischer volt. Életét az úttörőknek kijutó nehézségek jelezték, hiszen a régi egyház ellenintézkedései miatt egyik városból a másikba kellett vándorolnia, de mindenütt igyekezett az új hitet elterjeszteni.
A Szepesség legjelentősebb városában, Lőcsén a reformáció térnyerésének dátuma hagyományosan 1544. Ekkor került ide a reformációhoz ingadozó módon viszonyuló Georg Moller lőcsei pap mellé segédlelkészként a brassói Bartholomäus Bogner. Ekkortól tehát az egész város, mintegy testületileg elfogadta („bevezette”) az új, lutheri hitelveket. Mindhárom lőcsei templom az evangélikusok kezelésébe került, köztük 130 évre a főtéri Szent Jakab-templom is. A városi tanács gyakorolta az egyházfenntartói (patrónusi) jogokat, gondoskodott a lelkészek fizetéséről, az egyházi intézmények fenntartásáról.
A reformáció elterjedését azonban mégis inkább több évtizedes folyamatnak kell elképzelni, mint egy konkrét dátumhoz kötődő eseménynek. A katolikusoktól való egyházszervezeti különválásra hosszú átmeneti időszakra volt szükség, amely alatt a szepesi prépostsággal és az esztergomi érsekséggel még nem szűnt meg a kapcsolat. Az evangélikusok hivatalosan már a 16. század közepétől elérték a Habsburg-kormányzat hivatalos elismerését, amely persze a gyakorlatban inkább „megtűrést” jelentett, ám mégis lényegesen különbözött a radikálisabb elveket vallókat elítélő határozatoktól.
Evangélikus hitvallások és az egyházszervezet kialakulása
A szabad szepesi szász városokban még a középkori szepesi szász autonómia talaján jött létre a 24 királyi plébános fraternitása. E középkorból átöröklött szervezet a reformáció során a 16. század közepére evangélikus esperességgé (szeniorátussá) alakult át. Ezen belül az elzálogosított 13 és a maradék 11 városnak külön alesperese volt. A szepesi fraternitás legnagyobb városa, Lőcse egyben az öt északkelet-magyarországi szabad király város szövetségének (Pentapolis) is tagja volt, Kassa, Eperjes, Bártfa és Kisszeben mellett. Az ötvárosi egyházszervezetnek első esperese az 1546-os évből ismert.
E gazdag és nagy tekintélyű városok nyújtották be az országgyűlésre az első magyarországi evangélikus hitvallást 1549-ben. Leonhard Stöckel bártfai rektor, Melanchthon tanítványa az ágostai hitvallás alapján dolgozta ki ennek pontjait (Confessio Pentapolitana). E hitvallás 8és a hétbányavárosi) hatását mutatja az 1569-re elkészült szepesi hitvallás, amelyet a 24 szepesi városi fraternitás két lelkésze Megander Bálint és Obsopaeus Cirják dolgozott ki (Confessio Scepusiana). Az 1569. október 26-án tartott zsinat fogadta el, majd széles körben elterjedt, védelmet adva az evangélikusságnak (főként miután 1573-ban alkalmilag tudomásul vette Verancsics Antal egri érsek, és 1587-ben elfogadta a vármegye is.
A 24 szepesi városi fraternitáshoz kötődik a 16–17. századi szepesi reformáció alapforrása: az esperesség ügyeiről, tárgyalásairól készült két jegyzőkönyv. Ezeket a dokumentumokat a jegyzőkönyvet elkezdő esperesről nevezték el (Matricula Molleriana és Goltziana), eredetijüket a késmárki evangélikus líceum illetve a szepesi katolikus püspökség levéltára őrzi. Ugyancsak fontos történeti forrás a 16. század végén elkezdett úgynevezett konkordiakönyv, amelyben az evangélikus lelkészek aláírásukkal igazolták az evangélikus hitvallásokhoz való ragaszkodásukat.
Az ellenreformáció első hulláma
Az ellenreformáció első hulláma a tizenöt éves háború idején érte el a Szepességet. Pethe Márton szepesi prépost templomfoglaló kísérleteit ekkor még sikerült elhárítani. Lőcsén és másutt maguk a lakosok keltek templomaik védelmére, döntő támogatást azonban az 1604-1606-os Bocskai-szabadságharc jelentett. A szabad protestáns vallásgyakorlatot a bécsi békében (1606) és az 1608-as országgyűlésen törvénybe foglalták.
Az önálló evangélikus egyházszervezet létrehozásában nagy szerepe volt az evangélikus Thurzó György nádornak. A támogatásával összehívott 1614-es szepesváraljai zsinat létrehozta az öt északkelet-magyarországi szabad királyi város szuperintendenciáját (lényegében püspökségét). Első szuperintendensük Zabler Péter lőcsei lelkész volt (1614–1645). Késmárk, a Szepesség második legnagyobb városa, a 17. század közepén szerezte meg a szabad királyi városi rangot, s mint ilyen csatlakozott az öt szabad királyi város szövetségéhez – és szuperintendenciájához is –, amely így Ötvárosból (Pentapolis) Hatvárossá (Hexapolis) alakult át.
A Habsburg-ellenreformáció megújuló hullámait csak Bethlen Gábor és Rákóczi György erdélyi fejedelmek hadjárataival és a vallásszabadságot garantáló békekötésekkel sikerült elhárítani (1621-i nikolsburgi, 1645-ös linzi béke). A Szepesség is gyakran vált fegyveres harcok színterévé, s ezek aktuális kimenetelétől függően igyekeztek a szepesi városok egyensúlyozni a Habsburg királyok és az erdélyi fejedelmek között. Ilyen körülmények között sikerült még évtizedekig az evangélikus vallás szabad gyakorlatát biztosítani.
A katolikus ellenreformáció fő támogatói közé a Szepességen a lengyeleknek elzálogosított területek kormányzói tartoztak. Ennek megfelelően elsőként, 1616-tól kezdve a három északi városból (Lubló, Gnézda, Podolin) űzték el először az evangélikus prédikátorokat. A terület urai, a Lubomirskiak 1642-ben Podolinban piarista gimnáziumot alapítottak, amelynek célja az ellenreformáció korszerű, kulturális eszközökkel való támogatása volt. A Magyarországnál maradt 11 helység és számos szepesi község ellenreformációja elsősorban az időközben rekatolizált földesurak birtokain következett be. Fokozatosan a szász városokra szűkült a protestáns vallásgyakorlat a Szepességen.
Kultúra
Az evangélikus vallással együtt az evangélikus kultúra is magas szintre jutott a Szepességen. A 16–17. században virágzó városok jelentős anyagi erőt fordítottak iskoláik fejlesztésére és egyéb kulturális célokra. A középkorban létrejött városi latin iskolák fokozatosan magas színvonalat ért el a lőcsei és késmárki líceum. A reformáció terjedésében nagy fontosságú külföldi tanulmányutak támogatására szolgált a lőcsei származású, főnemessé lett Thurzó-család 1543-as, nagy összegű, 10.000 forintos alapítványa.
A Szepesség, egyben Közép-Európa páratlan könyv- és kéziratgyűjteménye – mintegy 150 ezer nyomtatvány – látható, tanulmányozható a késmárki líceumban. A Buchholz, Genersich és Hunfalvy nevek fémjelezte tanárgenerációk évszázadokon keresztül fejlesztették a neves tanintézményt. A 15. századi ősnyomtatványokat is őrző könyvtárat 1945-ben a szovjet csapatok megrongálták, katalógusát megsemmisítették. A könyvek nagy része azonban csodával határos módon megmenekült, idős és hozzáértő kezek aprólékos munkával helyreállították a könyvtár rendjét.
Az új hit terjesztésének egyik fő eszköze a könyvnyomtatás volt. Lőcse kulturális jelentőségét jelzi, hogy itt működött a 17. században Magyarország egyik legjelentősebb könyvkiadója, a Breuer nyomda. Több nyelven (latin, német, magyar, szláv) jelent itt meg vallásos irodalom, énekeskönyvek, de világi célú kiadványok (kalendáriumok) is. A szlovák (szláv) evangélikusok használatára 1636-ban itt jelent meg a híres Tranoscius-énekeskönyv, bibliai cseh nyelven, 1685-ben pedig Comenius Orbis Pictusát is itt adták ki. Hain Gáspár lőcsei rektor majd városbíró állította össze a talán legismertebb magyarországi városi krónikát, amely a 17. század második felének eseményeit már kortársként és az evangélikusok szemszögével mutatja be.
A lőcsei Szent Jakab-templom evangélikus korszakában komoly építményekkel gazdagodott: ekkor épült a reneszánsz szószék és 1630-ra az akkori Magyarország legnagyobb méretű orgonája. A fennmaradt kottagyűjtemények alapján a 17. századra fejlett protestáns egyházzenei életre lehet következtetni a Szepességben. A lőcsei Szent Jakab-templom fennmaradt síremlékei a közül a Thurzó-családé igen jelentős, például az 1625-ben elhunyt evangélikus Thurzó Szaniszló nádoré.
Mindezen kulturális virágzás gazdasági hátterét a 17. század második harmadáig virágzó kereskedelem és kézműipar adta. A 17. század utolsó harmadában azonban a járványok, háborúk, kereskedelem hanyatlása miatt a századfordulóra a szepesi városok fejlődése lelassult, elakadt.
A gyászévtized protestáns-üldözése és Thököly Imre mozgalma
A Wesselényi- összeesküvés kudarca után, 1671-től a Habsburg-udvar új, mindennél erősebb támadást indított a protestánsok ellen. A gyászévtized eseményei során a Szepességben is egymás után vették el az evangélikusoktól templomaikat, űzték el a lelkészeket és tanítókat. 1674-ben a lőcsei főtéri Szent Jakab-templom is a katolikusoké lett. Tiltották a protestáns vallásgyakorlat minden formáját, még a magánházaknál tartott összejöveteleket és oktatást is.
E súlyos helyzetre a késmárki születésű, evangélikus Thököly Imre 1678-tól erősödő mozgalma hozott enyhülést. Az 1681-es soproni országgyűlésen az udvar kénytelen újra engedélyezni a protestáns vallásgyakorlatot, még ha meglehetősen korlátozott formában is. A Szepesség két artikuláris helyét Toporcon és Batizfalván, a Görgeyek és Máriássyak birtokán jelölték ki. Az 1682-ben Thököly kezébe került szepesi városokban, Lőcsén, Késmárkon az evangélikusoknak visszaadták a templomokat, a lelkészek és tanítók hazatérhettek a száműzetésből. Thököly mozgalmának hanyatlásával azonban újra elveszik a templomokat az evangélikusoktól. Lőcsén 1687-ben a városfalon kívül építhették fel maguknak az első fatemplomot, a mai műemlék evangélikus temető területén.
Régi városi temetők
A hajdani szepességi polgárság fontos emlékei a régi városi temetők. A késmárki temetőt, amely a Toporcra vezető országút mellett található a németországi Messerschmitt-Stiftung segítségével tartják rendben. A ma ismert legkorábbi síremlék 1691-ből származik. E temetőben nyugszanak, gyakran díszes kripták, művészi sírépítmények alatt a város polgári vezetői, tisztviselői, katonatisztjei, az evangélikus gimnázium tudós tanárai és legfontosabb patrícius családjainak tagjai. Itt van eltemetve például Kray Jakab, a város főbírája, Rákóczi diplomatája. 1709. december 13.-án Heister császári tábornagy Késmárkon elfogatta, hadbíróság elé állíttatta, majd Lányi Mártonnal és Toperczer Sebestyénnel együtt lefejeztette. Prepeliczay, Szontagh, Cornides, Genersich, Mattyasovszky sírok is vannak a sírkertben. A cipszer himnusz szerzője Scholtz Frigyes, líceumi tanár és igazgató síremléke ugyancsak itt található.
A lőcsei temetőben már nem ennyire megnyugtató a kép. A leszármazottak elköltözése, a családok kihalása miatt nem mindenhol jutott pénz a felújításra. A temető mellett utcát nyitottak, faragványos sírokat, szobrokat kellett felforgatni, odébb helyezni. A temető legrégebbi sírjaiból mára semmi sem maradt. Ugyanakkor számos kiemelkedő szépségű és művészeti, illetve műemléki értékkel is bíró síremlék, szobor sírépítmény, kripta található itt a 18–19. századból. A Zsedényi-Pfannschmidt, a Probstner, a Wieland, a Maléter, a Fabriczy, a Steinhaus és más neves cipszer családok nagy értékű sírjai valóságos műremekek. Magyar történelmi jelentősége van annak, hogy itt nyugszik több, az 1848-49-es szabadságharcban részt vett személyiség, köztük Zsedényi Ede országgyűlési képviselő, az evangélikus egyház országos felügyelője. Itt található a Marschalkó János szobrász által szüleinek készített síremléke is, akinek személye leginkább az általa készített Lánchíd-oroszlánokról ismert. Megtalálhatóak még több neves magyar nemesi család sírjai is, az Okolicsányiak, Tótfalussyak, Csákyak és Görgeyek síremlékei. A város életében a 19. században jelentős szerepet játszó Probstner család sírkertjében több más, fontos nemesi család síremléke is megtalálható. A Messerschmitt-Stiftung itt is munkáálkodott, bár még kisebb eredménnyel, mint Késmárkon.
Czenthe Miklós (EOL)
A szöveg eredeti közlési helye: A reformáció kincsei I. A Magyarországi Evangélikus Egyház. (szerk.: Kollega Tarsoly István - Kovács Eleonóra.) Bp., 2016.
Illusztráció: karzatfestmény a késmárki templomból.