Adalék a csáklyói evangélikus egyházközség történetéhez

A II. Rákóczi Ferenchez benyújtott folyamodványok közül Esze Tamás (1903–1993), a neves református lelkész és történész már a múlt század derekán közreadta az általa fellelt protestáns papok kérvényeit,[1] az egyszerű katonák instanciáiból pedig egy igen vaskos, mintaszerű forráskiadványt állított össze.[2] Már ő is felismerte a fejedelmi kancellárián készített jegyzőkönyvek fontosságát, amelyekbe a kérvények tartalmi kivonatait jegyezték be, s ahol a fejedelem válaszát is rögzítették. Ezek a protokollumok természetesen csak töredékesen tájékoztatnak az elveszett kérvények adatairól, hiszen a tartalmi kivonatok gyakran csak hevenyészettek, ráadásul a jegyzőkönyvek sorozata sem teljes. Mégis elmondhatjuk, hogy a részben még kiadatlan folyamodványok, s a szinte teljes egészében publikálatlan iktatókönyvek nem csupán a történettudomány és azon belül a hadtörténelem, hanem az egyháztörténet számára is becses adatokat tartalmaznak. Ráadásul a protestáns és katolikus egyházközségek Rákóczi-szabadságharc alatti története, azaz egy rövid periódus vagy egy pillanatnyi állapot mellett olykor több évtizednyi időintervallumról is számot adnak. A jegyzőkönyvek kiadásra történő előkészítési munkái közben[3] figyeltem fel egy ilyen érdekes adatra, amely a reformáció félévezredes évfordulója kapcsán is figyelmet érdemel.

Az egykori Zemplén vármegye Varannói járásában található Csáklyó falu lakosai a reformáció lutheri irányzatához csatlakoztak. Forrásunk arról tájékoztat, hogy még a 18. század elején is színtiszta evangélikus falu volt, bár ekkor már erős rekatolizációs nyomás nehezedett rájuk. Ennél is fontosabb adat szól a gyülekezet templomáról, amely évtizedekkel korábban a tatárok (?) pusztításainak esett áldozatul, ám a hívek a kuruc felkelés előtt nem sokkal új fatemplomot emeltek, a szomszédos Sókút katolikus plébánosa azonban eltiltotta őket annak használatától, s most üresen, lezárva áll. De lássuk csak magát a forrást, a folyamodvány 1705. május elején, Egerben készült kivonatát, amelyhez, sajnos, nem jegyezték be Rákóczi válaszát:[4]

„Csaklyai[5] lakosok közönségessen alázatossan jelentik Nagyságodnak: Ennek előtte harminc esztendővel a’ tatárok fatemplomokat s falujokat porrá tévén, azoltátul fogvást semmi templomok nem vala, csak negyedéve[6] nagy nyomorússágokkal fatemplomocskát felállítottak; mihent penig elkészült, azonnal a’ sokuti[7] plebanus elpecsételtette. Alázatossan instálnak Nagyságodnak: nem lévén csak egy catholicus ember közöttek, hogy nem mint tovább is pusztán álljon, méltóztassék, hogy úgy, mint magok saját kültségekkel felépétett templomhoz, szabadossan istenni tisztelettel nyúlhassanak, kegyelmessen megengedni.”

A települést és templomát ért pusztítás pontos körülményeit, sajnos, nem ismerjük. Forrásunk ebből a szempontból is értékes információt jelent, de az esemény időbeli azonosítása nem egyértelmű: a megadott időponthoz leginkább a bujdosók 1678. évi hadjárata kapcsolható, amikor Teleki Mihály erdélyi csapatokkal hódoltatta a vidéket, s július 28. és augusztus 13. között sikertelenül ostromolta Eperjes városát. Csapatai között azonban tatárokat nem, csupán havasalföldi „mokányokat” említenek a források.[8] (Arra sincs adatunk, hogy akkor Felső-Zemplént jelentősebb pusztítások érték volna.) A másik lehetséges hadjárat a folyamodvány benyújtása előtt nem 30, csupán 21 évvel korábban, 1684-ben történt, amikor Szirmay András feljegyzései szerint „az tatárság is, a’ ki Fejedelmünknek [ti. Thököly Imrének] segítségére jütt vala, az homonnai krajnát felrabolván, Topollyókárúl is circiter öttven embert vitt el…”[9]

Úgy vélem, a fenti szerény adatok nem csupán egy kis szlovák falu és annak evangélikus egyházközsége szempontjából bírnak történeti értékkel, de arra is jól rávilágítanak, hogy a Rákóczi-szabadságharcban az élet mindennapos velejárói voltak azok a felekezeti villongások, amelyek nyomán bátran kijelenthetjük: nem csupán rendi-nemzeti szabadságharc és politikai jellegű polgárháború, hanem vallásháború is dúlt akkor az országban. Szerencsére e téren volt a legkevésbé ádáz és kegyetlen: a katolikus II. Rákóczi Ferenc államában éppen a protestánsok ügyét sikerült a legmegnyugtatóbban (bár korántsem teljes közmegelégedéssel) rendezni. E téren a már említett Esze Tamással érthetünk egyet, aki a következő megállapítással jellemezte a helyzetet: „A Rákóczi-kornak az utókor előtt annyira tetszetős vallási békéje nem a lelkek megbékélése volt, szembenálló erők kényszerű kiegyezése volt csupán. Állandóságának egyetlen biztosítéka a fejedelem személye volt.”[10]