Az 1876-os Berzsenyi emlékünnep
A korabeli tudósító az ünnepély legapróbb momentumait sem volt rest feljegyezni. A megemlékezésnek helyet adó terem díszítéséről például a következőket írta:
„A terem homlokzatán, a közönséggel szemben, magas, fehérre[l] behúzott piramis emelkedett, melyre a költőnek Knebel Ferencz fényképészünk által a költő iránti kegyeletes érzelmei tanúsításául minden díj nélkül kiállított, meglepően sikerült nagy mellképe volt illesztve. A kép széles aranykeretét díszes virágfüzér folyta körül, míg alatta és fölötte, úgy a piramis két oldalán koszorúk díszelegtek. A piramis alapját szebbnél szebb nyíló virágok köríték, mohával fedve, mi igen kellemes látványt nyújtott. A nagy virágfüzér és a nyíló virágok a lelkes és minden szép és nemes ügyet felkaroló Gotthárd István herényi birtokos úr üvegházából valók voltak, míg a koszorúkat Hrabovszky Dénesné, Galgóczy Emilné urhölgyek, Ringseisen Karolin és Horváth Ida kisasszonyok ajándékozták. A piramis körületét gazdag drapéria ékíté, míg azontúl mind a két oldalon nemzeti lobogók alatt az ország címere volt felállítva.”
Először Szabó Imre megyés püspök köszöntötte a megjelenteket: „A magyar nemzet, az ő sajátságos helyzeténél fogva, sürgetőleg, mondhatnám kényszerítőleg van ráutalva, hogy létének fenntartásán lankadatlan eréllyel munkálkodjék, és evégből nyelvét, a nemzetiség lelkének ezen hatalmas élesztőjét pártolja, mívelje, terjessze buzgóan, csüggedetlenül” – kezdte beszédét, majd azokról a „lelkes férfiakról” szólt, akik „szent ihlettől áthatva az árván hagyott honi nyelvet ápolás aláfogadták”. Beszédében a püspök köszönetet mondott az elődöknek, a honi magyar irodalom megalapítóinak, másrészt Vas vármegye hazafias érzülettől áthatott közönségének, mely „azonfelül, hogy a magyar nyelv terjesztését saját területén évenkint pénzbeli adománnyal mozdítja elő, f. hó 3-án egyedül e célból tartott rendkívüli közgyűlésén hozott határozatával az ünnepélyt, melyet Berzsenyi Dániel koszorús költőnk születésnapjának századik évfordulója alkalmából egyesek terveztek, nagy szülöttje iránti tiszteletből magáévá tette”.
A püspök ezután Döbrentei Gábort idézte, aki Berzsenyi összes műveinek 1842-ben közrebocsátott harmadik kiadása előszavában nem Vas, hanem Somogy vármegye „tisztelt barátaitól és rendeitől” várja Berzsenyinek, „Somogy költőjének” megtiszteltetését. Toldy Ferenc hasonlóképpen tesz, amikor egyik művében Berzsenyit Nikla dalosának nevezi. Kérdés: van-e ezek után Vas megyének joga arra, hogy a költőóriás tiszteletére ünnepélyt rendezzen?
„Igenis, Vasmegyének volt erre joga, és e jogot Berzsenyi maga adta meg szülőmegyéjének azon gyönyörű versében, mellyel Kemenesaljától elbúcsúzott. (…) Ezen örökségképen itt hagyott nemes szív az mely Berzsenyit a mienkké, legalább a mienkké is teszi, s feljogosít arra, hogy emlékét mi is megünnepeljük, kik most élünk itt e »gyönyörű vidéken«, »a kékellő halmok« körül, melyek saját szavai szerént »az ő bölcsőjének ringását«, az ő »ácsorgó ajakának első mosolygását« látták szülője forró kebelén.”
A püspök ezt követően szabadkozásának adott hangot, amiért „csakis egy szerény márványtáblának a születési ház falába illesztését hoztuk javaslatba”.
Később Gyulai Katalin grófnő példájának követésére buzdította az ünnepségen megjelent honleányokat. A grófnő ugyanis Berzsenyi egyik költeményét, a Melancholiát kőlapra vésette. Az ünnepségen az „academia” és a Kisfaludy Társaság is képviseltette magát. A korabeli feljegyzések szerint nagy tetszéssel fogadta az ünneplő közönség Fábry Pál főgimnáziumi tanár beszédét, aki Berzsenyi költői érdemeit igyekezett összefoglalni.
Feiszt György (MNL VaML)