Egy zempléni evangélikus hazafi emlékezete
„És amidőn ezt a könnyszentelte kincset egy-egy oly kormánybiztos kezébe adták, mint Baradlay Ödön, bizonyos volt felőle a nemzet, hogy aminek kenyérnek kell belőle lenni, abból kenyér lesz; s aminek fegyverré kell belőle lenni, abból fegyver lesz; és oda fog jutni bizonnyal, ahova küldve volt.”(Jókai Mór: A kőszívű ember fiai)
E szavakat Jókai akár Boronkay Albertről, Zemplén vármegye teljhatalmú kormánybiztosáról is írhatta volna, aki az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc egyik kevéssé ismert, de emlékezetünkre méltó zempléni áldozata volt.
A boronkai Boronkay család Somogy vármegyéből származó, a 18. században már több vármegyében is birtokos köznemesi família volt, amelynek zempléni evangélikus ágából származott Boronkay Albert. Apja, Boronkay Gáspár, több vármegyék táblabírája volt. 1832-ben a családi birtokközpont a Zemplén vármegyei Rákóc, ahol kúriájuk állt, de más zempléni, ungi és bihari birtokkal is rendelkeztek, s övék volt egy iglói bánya harmadrésze.
Boronkay Albert 1801. szeptember 18-án született Rákócon. Ifjúkori jogi tanulmányok után, Zemplén és más vármegyék táblabírájaként működött. Felesége a szintén evangélikus márkusfalvi Máriássy Tekla lett. Egyetlen fiuk, László (Rákóc, 1829. március 5/6.–Budapest, 1896. május 15.) 1848/49-es honvéd főhadnagy, 1860–1861-ben Zemplén Vármegye Bizottmányának tagja és a rákóci kerület alszolgabírója. 1867-től ismét tagja lett a vármegyei bizottmánynak és 1871-ben történt lemondásáig a homonnai járás főszolgabírója. Leányaik közül Anna Albertina (Rákóc, 1831. június 29.–1896) Vladár Tamás neje lett, míg Tekla (Rákóc, 1833. május 13.–1898), a református földbirtokos, volt 1848/49-es huszár főhadnagy, majd Zemplén vármegyei főszolgabíróhoz Dercsényi Kálmánhoz ment nőül.
Boronkay Albert a reformkor idején, az 1830-as évektől bekapcsolódott a zempléni ellenzék tevékenységébe. Az 1840-es évek közepétől részt vett vármegyéje folyószabályozási munkáiban mint az Ondava–Tapoly Szabályozási Társulat igazgatója. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc alatt Zemplén Vármegye Bizottmányának tagja, ilyen minőségében részt vett az első népképviseleti országgyűlési követválasztás alatt, 1848. június 24-én, Tőketerebesen történt rendzavarás kivizsgálásában. Szeptember 4-étől jelentős szerepet játszott a szeptember 11-ével Sárospatakra összpontosított és zászlóaljba szervezett Zemplén vármegyei önkéntes gyalog nemzetőrök felszerelésében mint az e célból létrehozott megyei alválasztmány tagja. 1848. október 2-án a vármegye által a pánszláv izgatások miatt, „a közbátorság fenntartása végett” kirendelt egyik vármegyei biztos lett, akit a megye felvidéki járásokba küldtek ki.
Politikai pályája 1848 októberében ért csúcsára. Zemplén vármegye október 23-án kérelemmel fordult az Országos Honvédelmi Bizottmányhoz, hogy a Galícia felől fenyegető veszély miatt Kazinczy András első alispánt nevezze ki kormánybiztossá és küldjön fegyvert a megyébe. Az OHB erre válaszul október 26-án, a határvédelem megszervezése céljából a politikai elveiről, polgári következetességéről és erélyességéről ismert Boronkayt nevezte ki Zemplén vármegye területére kiterjedő hatáskörrel törvényhatósági teljhatalmú (országos) biztossá.
Kormánybiztosként, mint a végrehajtó hatalom képviselője, teljeskörű intézkedési joga volt a vármegyében. Felettese 1848. december 13-tól 1849. április közepéig Szemere Bertalan Felső-Magyarország teljhatalmú országos biztosa. Boronkay fő feladata a helyi védelmi intézkedések megszervezése, így a hatályos törvények tiszteletének és a belső rendnek fenntartása, a zavargási, lázítási kísérletek elfojtása, az újoncozás, hadfelszerelés, hadellátás, vagy épp a hírszerzés volt. A kormánybiztosi intézmény 1849. májusi átszervezésekor Szemere Bertalan miniszterelnök és belügyminiszter hívta vissza állásából. Ezután bizottmányi tagként vett részt a vármegyei közéletben a szabadságharc bukásáig.
Világos után, kormánybiztosi tevékenysége miatt, még 1849. december 18-án az osztrák kormány zár alá vette javait, majd haditörvényszék elé állították. Első fokon a pesti cs. kir. rendkívüli hadbíróság felségárulásért és fegyveres lázadásban való részvételért 1850. augusztus 21-én kötél általi halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélte. Az eredeti ítéletet másodfokon I. Ferenc József 1851. szeptember 6-ai leirata alapján, kegyelmi úton 6 évi várfogságra enyhítették. Börtöne épp a Rákóczi család egyik fő rezidenciája, Munkács vára lett, ahol 1853. július 28-án halt meg. Özvegye csak az 1856. július 12-én kibocsátott császári-királyi kegyelem útján kapta vissza az elkobzott birtokokat.
Temetésére majd fél évvel halála után, 1854. január 6-án került sor, hamvai felett harsági Lindtner János pazdicsi evangélikus lelkész, a Zemplén-sárosi Evangélikus Esperesség alesperese mondott gyászbeszédet. Az általa Zemplén Vármegye Levéltára számára 1863-ban készített halotti anyakönyvi másodpéldány szerint „halálozásának legközelebbi oka”: „szomorú szenvedés”, és érdekes, viszonylag ritka, az elhunytat méltató bejegyzés szerepel a „Szüleinek vagy házastársának vezeték vagy család ’s keresztnevek és életmódjok” rovatban: „Rákóczi birtokos. Áldottak legyenek földi maradványai.”
Az ő és felesége; valamint lányaik Tekla és férje Dercsényi Kálmán; illetve özv. Vladár Tamásné Boronkay Anna hamvai ma is egykori birtokukon, a ma Szlovákiában fekvő Rákócon (Rakovec nad Ondavou) nyugszanak, a falu temetőjében.
Oláh Tamás (MNL BAZML SFL)