A hódmezővásárhelyi reformátusok által alapított Jótét egyesület felhívása népiskolai tanulók és árvák felruházása érdekében
Hódmezővásárhely, 1888. augusztus
Népiskolai szegény tanulók és árvák felruházása érdekében.
Szózat a közönséghez, ócska ruhák és lim-lom ajándékozása tárgyában.
A „Jótét” egyesület – mely idáig csak ideiglenes választmánnyal bírt, s melynek eddigi munkássága inkább csak az alapszabályok kidolgozásában, alapító, rendes és pártoló tagok gyűjtésében, s a jövőbeni működhetést biztosító alapvagyon összehordásában nyilvánulhatott – e hó 13-án alakuló gyűlését megtartván, választmányi testületét, nemkülönben állandó tisztikarát is megválasztván, a tényleges működés színterére lép.
A „Jótét” egyesületnek kitűzött célja egyelőre a szegény iskolás gyermekeknek ruhákkal és tanszerekkel ellátása, elhagyatott, semmi vagyonnal sem bíró árvák gondozása, és míg kenyérkeresethez juthatnának, azok valláserkölcsös nevelése.
Hogy városunkban, mely a jótékony célú intézetekben nagyságához és vagyoni állapotához mérve oly példátlanul szűkölködő és szegény, valami nagyobb szabású egyesület alakuljon, már régi és sokak kívánsága. E régi és sokak kívánsága, amennyiben a „Jótét” egyesület véglegesen megalakult, és magasztos működését is megkezdette: teljesülésbe fog menni. De, hogy testet ölthessen, s a kezdetlegességet odahagyva megizmosodhassék, hogy a valódi ember- és felebaráti szereteten alapuló nemes föladatát, és a messze jövőre kiható nagy horderejű célját elérhesse, avagy legalább megközelíteni bírja: a választmány és tisztikar buzgó ténykedése mellett a nagyközönség nemes érzetétől, cselekvésben nyilvánuló jóakaratától, és egy kis fáradságot igénylő támogatásától függ.
A „Jótét” egyesület, amidőn a szegény iskolás gyermekek ruházását, tanszerekkel ellátását, az elhagyatott árvák gondozását és nevelését tűzte céljául; ezáltal – amennyiben azokat a magukkal még jól tehetetleneket az állati tudatlanságból kiemelni, s a bűn és gonoszság fertőjétől is megszabadítani siet – a társadalom egyik legmagasztosabb föladatának nagy munkájában kíván részt venni. Miután egy ily nagy, de annál általánosabb és közönségesebbnek nevezhető bajon, a szegénységen akar segíteni; támogatásáért, hogy eredményhez juthasson, városunk elég erősnek hitt és bizonyult társadalmához kell fordulnia, és ennél kell segítséget keresnie. És e társadalomnak, melyhez bizalommal fordul, nem szabad elutasítania. Nem, már csak azért sem, mert neki magának is két legveszedelmesebb nyavalyája ellen küzd: a tudatlanság, és az ezzel karöltve járó szegénység ellen.
Hogy a társadalom máris túl van terhelve, hogy a rendszeres tagsági díjakat szedő mindenféle egyletek száma légió, hogy a különböző jótékony célú adakozásokra irányuló felszólítások, aláírások szerfölött gyakoriak, hogy a lelkes közönség, ha lelkesedéssel igen is, de pénzzel már kevésbé győzi: azt mi is jól tudjuk és érezzük. Éppen azért mi, amidőn a ruha nélkül szűkölködő szegény tanköteles gyermekeket akarjuk ellátni: olyan állandó, mindennapi kisebb és nagyobb háztartásnál föltalálható és kiapadhatatlan forrásra mutatunk és utalunk, mely kellőleg kiaknázva a társadalom minden különleges megadóztatása nélkül is a „Jótét” közvetítése és forgalomba hozatala mellett állandó, kiapadhatatlan segélyforrást nyit a nyomor azon gyermekeinek megmentésére, kiknek száma sohasem apad, kik olyannyira ártatlanok, és saját hibájukon kívül mégis oly szerencsétlenek; akiknek mostoha sorsán a jó Istenen kívül csak a jószívű és érezni tudó idegenek segíthetnek, mert szülőik, gyámolítóik nincsenek, vagy ha vannak, olyanok, mintha nem léteznének.
Nem követeljük mi senkitől szegény kisdedjeink felöltöztetésére azt a ruhát vagy árát, melyre magának is szüksége van, hanem kérjük mindenkitől azt az elviselt ruhaneműt és alább elsorolt, már elhasznált lim-lomot, melyre nincs szüksége, melyet kis mennyiségben, még ha akar, sem bír értékesíteni, s amely legtöbbnyire úgyis csak alkalmatlanságot képez háztartása körül.
Minden háztartásnak megvan a maga lomtára. Megkopik, elszakad, színét hagyja, és nem festhető a több átalakítást úgysem bíró ruha; elrongyolódik a fehérnemű, csorbát kap a pohár, megreped az üvegkancsó, kitörik az ablak, fölgyűl az orvosságos üveg; elvesz a lakat kulcsa, rozsda marja a kopott patkót, elgörbült szegeket, feletlen ajtósarkat; ott hevernek a vaskemence, platt és öntött vasedény-részek; sarokban penészednek a suba- és bekecsdarabok, rossz sipkák, bőrbélések és elhasznált kesztyűk; lépten-nyomon láthatók a konyháról kikerült és más állati csontok, a kidobott rossz fésűk, gyakran ökör-, tehén-, juh- és kecskeszarvak, meggyűlve a már foltot sem érdemlő, de foltnak sem való fehérneműk, ponyvák, kender- és csalánzsákok, korhadt kötéldarabok, eldobott, már hasznavehetetlen surló és portörlő rongyok; szél játékai a szabóműhelyekből szemétdombra került ollóforgácsok; padláson alkalmatlankodnak a fej vagy karima nélküli rossz kalapok, egértanyául szolgálnak a tíz év előtt friss újságot beszélő hírlapcsomagok; szemétdombra jutnak a parafadugaszok, az ócska gombok; lábbal tapostatnak lekvárfőzés után a szilva-, barack-, cseresznye- és meggymagvak; kiszórva a körte- és almamagvak; föld színén pusztul el az akác, gledicsia,[1] eper, kesere mandula magva; nem részesül figyelemben a bodzavirág; szemetet szaporít a tyúk és pulykáról lekopasztott toll; moly eszi a tömött bútorok és matracokból ki- és lekerült szőr- és szövetféle anyagot; helyet foglalnak a már semmire sem használható lábtörlő szőnyeg, rossz paplan-, pokrócdarabok stb.
Ezeket a házi lomtárakat, és háztartás körül előforduló, előbb elsorolt tárgyakat kívánjuk mi ez alkalommal igénybe venni szegény tanköteles gyermekeinek és árváinak segedelmére, éspedig először: mert ezekből ajándékozhat mindenki, a szegény úgy, mint a gazdag anélkül, hogy megérezné; másodszor: mert hisszük, sőt tudjuk is azt, hogy ha ezek egybegyűjtésénél a nagyközönség segítségünkre leend: a szegény tanköteles és árva gyermekeink javára nyitandó segélyforrás kiapadhatatlanná fog válni, és mindenki gyakorolhatja a jótékonyság erényét anélkül, hogy adakozásával magát és övéit rövidítné meg.
Miután kimutattuk, hogy mily csekélységnek egybegyűjtése és értékesítése által kívánjuk mi a kicsinyek nyomorát enyhíteni, s a didergő árvák hidegtől kifacsart könnyűit letörölni: ki kell jelentenünk, miszerint célunk kivitelére különös előnnyel bírna oly viseltes, vagy divatból kiment férfi vagy női ruhaneműek kegyes adományozása, melyek megérdemlik az egyesület szabója általi földolgozást vagy kijavítást.
Az adományok – legyenek azok bármely néven nevezendők – naplóra vétetnek, nyilvántartatnak, s az adakozók nevei megnyugtatás céljából időközönként hírlapilag közzé tétetnek.
Tájékozás okából helyénvalónak látjuk még fölemlíteni azt, hogy a „Jótét” egyesület azon esetre, ha az egyesület évi jövedelme a 800 forintot eléri, a meglett korú szegények és tehetetlen özvegyek segélyezését is azonnal megkezdi, s hogy az egyesületi tagok sorába bármikor és bárki is beléphet.
Az egyesület tagjai lehetnek: éspedig a) alapító tagok, kik egyszer s mindenkorra 100 forintot adományoznak, b) rendes tagok: kik évi 2 frt-ot fizetnek, c) pártoló tagok: kik évi 50 kr-nyi segélyt nyújtanak. Az alapító és rendes tagok az alapszabályok értelmében szavazási joggal bírnak, s az egyesület ügyeinek intézésére befolynak.
Bármily nemű kegyes adományok a „Jótét” egyesület gazdája és egyik pénztárnoka: Molnár Ferenc ref. néptanítóhoz (kis utcai ref. leányiskolába, III. tized 811. szám, vagy II. tized 49-ik számú házához) küldendők.
Hódmezővásárhely, 1888. augusztus havában.
Szeremlei Sámuel, a „Jótét” ruházati osztályának igazgatója, Molnár Ferenc, a „Jótét” ruházati osztályának gazdája.
Jelzet: MNL CSML HF X. 233. 1888. aug.
Eredeti nyomtatvány.