Lájpczig János evangélikus esperes véleménye az öngyilkosok eltemetéséről 1854-ből

Lájpczig János evangélikus esperes Zala megye császári királyi megyefőnöke felkérésére adott véleménye az öngyilkosok temetésével kapcsolatban

Kapolcs, 1854. szeptember 22.

Az öngyilkosok temetése fölötti véleményadás

Az öngyilkosok miképp temettessenek? Erre világos törvény áll: ab […][1] honesta sepultura deneganda.[2] Hogy a haladott[3] idő ide ma többet adatni kíván, bizonyos, minekutána az öngyilkolás nem annyira sátáni munkának, mint inkább valami kis közbenjött elmebeli háborodottságnak szomorú következménye látszik lenni, imputatio[4] pedig csak annyira lehet, mint mennyire kit kit a józan ész vezethete. Azonban hogy ezek, s a magok ágyán rendesen meghaltak közt megkülömböztetés legyen, keresztyén religiónk[5] szükségelli, azon nyilvános beesmeréssel: Isten adta az első béfuvallás szerint odább terjesztve az életet.[6] Sirák szerint Istentől jön mind az élet, mind a halál,[7] és az apostolkénd: Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk.[8] Szükségelli, mert ebben némű gátnak is kell vettetni a hóbortos, elme kötelit szaggatta kalózság, s nem meghatalmazott maga fölötti kézemelésnek. Annyival is inkább, mivel mindenki az Isten kezében forgó eszköz e nagy mindenség abroncsában, a reája bízottat megtenni. A maga által eloltott, de tovább éghetett gyertya pedig, a megtehetettet tetlenségbe hozta – csekély véleményünk szerint – s vagy csak ez is, Isten ellen való tevés, noha mindezek mellett az isteni titkos vezérlet végig nem látott ösvényein csak azon fohászban kell összevonódnunk: Ó az Isten bölcsességének és esméretinek mélységes gazdagsága, mely megvizsgálhatatlanok az ő ítéleti, és végére mehetetlenek az ő útai? Harangszói úgynevezett kicsendítésben kell tudatni az élőkkel a halálos esetet, s ha idő úgy hozta, a pap a szónoki szent székről is jelentheti, s orvosi nézet után viszont kicsendítéssel a temetőben eltemetni, s többet reá nem harangoztatván, mint szokás a rendes halottakra. Sírja a köztemetőben, bár akárhol álljon, a szomszédolt porok ott össze nem vesznek, nem találván a szomszédoltatásban megsértést. Élő pedig azért se vessen gátot, mivel tudatlan, kinél kinél, hogy hogy fog kialudni az élet szövétneke. A denegatur honesta sepulturá-t csekélységem szerint, úgy véleményezném tehát: Csendességben temettessenek az öngyilkosok, illető helybeli mester kíséretében. A halált, s viszont a temetést is harangszóban az élőknek jelül adva, nem is említvén, hogy a test rendes koporsóban tétessen, s nem temető sáncában, vagy határon, vagy hol az eset történt, hanem köztemetőben ásattasson sírja. Már amint mondám, akárhol áll, szélrül, rendben, minekutána a rangosat kriptájába tétetni sem ellenzem. Mint pap én nem kísérem sírjához, ámbátor ott adhatnék lelkes szózatot az ott állóknak éltek megbecsülésére, mit utóbb inkább szent beszédjeim közt teszek, s egyedül annak kivilágosítására, hogy a pappali halott kíséret az egész tisztességes temettséget[9] üti. Az elmaradás pedig tanúja a nem istenes halálnak. Más az, mikor valakit a törvény ítélt el, ott a sülledett[10] embertárs, Isten szolgája kezéből kegyelem szentséget esdve, szent az ő szűnő pontjára,[11] mit amaz nem cselekedett.

A méltóságos megyei hatóságnak hódolattal terjeszti

Kelt Kapolcson Sept 22. 1854.

Lájpczig János[12] mk. a zalai

ágost. hitv. ev. egyházmegye

esperestje

Jelzet: MNL ZML. IV. 151. b. 1854. XI. A. 8416.

Eredeti tisztázat.