Oláh Tamás: Egy protestáns főtiszt 17. századi kassai temetési meghívója Zemplén Vármegye Levéltárából

Kassa a reformáció magyarországi megjelenésétől 1671-ig az evangélikus egyház egyik fellegvára Felső-Magyarországon, majd 1566-tól 1644-ig döntően evangélikus városnak tekinthető. A várost az 1566. áprilisi tűzvészt követően elhagyják a katolikus szerzetesek és az „öregbik Templom", azaz a kassai dóm is a reformáció lutheri ága követőinek bitokába kerül. Ez a „kassai gondolat”, a „Nagy Álom” időszaka – ahogyan ezt az időszakot Szabó Lajos református lelkész, egyháztörténész nevezte – vagyis, hogy megmaradjon Kassa tisztán evangélikus városnak. E törekvés azonban a 16. század végétől ellentétekhez, sőt viszályokhoz vezet az evangélikusok és a fokozatosan megerősödő reformátusok (illetve a kisszámú katolikus) között a városban. I. Rákóczi György erdélyi fejedelem 1644. évi hadjárata azonban megteremti az önálló kassai magyar református egyházközség megalakulásának feltételeit és ennek „járulékos hozadékaként” a katolikus egyházközség újjászerveződését is, amelyet hosszas viták után az 1647. évi XVIII–XIX. articulusokban törvényileg is biztosít az országgyűlés. A törvény végrehajtására azonban 1650-ig várni kell, amikor a katolikus Pálffy Pál nádor személyesen jelenik meg Kassán, hogy biztosítsa mind a reformátusok, mind a katolikusok szabad vallásgyakorlatát és ezzel véget ért a „Nagy Álom”, majd rövidesen megtörik a város protestáns jellege is.[1]

            (A „Nagy Álom” a reformátusok körében is jelentkezik, pl. a „kálvinista Rómában”, Debrecenben, ahol az 1550-es évektől a szabad királyi városi kiváltságok elnyeréséig a város féltékenyen őrzi a református egyház kizárólagos befolyását, biztosítva ezzel a gazdasági és szellemi hátországot a Tiszántúl magyar reformátusságának.)[2]

            E korszak egyik jelentős, Kassán eltemetett protestáns világi személyiségének temetési meghívója is megtalálható Zemplén Vármegye Levéltárában, amelyet az alábbiakban röviden ismertetünk.

Báró szendrői Bornemissza János temetési meghívója

            A feltehetően evangélikus vallású abosi, vagy szendrői Bornemissza János (1558? – Kassa, 1653. február 7.) a 17. század első felének ismert és fontos pozíciókat betöltő felső-magyarországi katonatisztje.

            Feltehetően protestáns köznemesi család sarja (a források arra utalnak, hogy evangélikus vallású lehetett), többek között Borsod, Abaúj, Sáros és Zemplén vármegyei birtokos, birtokai közül a Zemplén vármegyei Tavarnán kastélyt építtet. A Bocskai-felkelés idején már tekintélyes seregvezér, hajdúkapitány, részt vett az 1604. november 17-ei osgyáni csatában. Aranysarkantyús (szentelt) vitéz, a harmincéves háború idején, 1619-től Bethlen Gábor egyik tapasztalt és rátermett lovassági csapatparancsnoka, hadvezére, illetve diplomatája, később tanácsosa (1624–1629). 1620-ban „ötszáz kopjás és ötszáz puskás lovasok” főkapitánya, majd májustól november elejéig ő vezényelte a Bethlentől a cseh protestáns rendek segítségére küldött – fizetetlensége miatt fosztogatóvá váló, így kevéssé megbízható és harcképes – 5–6000 fős magyarországi segélyhadat. A döntő fehérhegyi csata előtt november 2-án súlyosan megsebesült, a magyar segélycsapatok pedig szinte harc nélkül megfutamodtak, teljesítményükről Bethlen az alábbi, híressé vált, erősen kritikus és kevéssé hízelgő értékelést tette: „Másik főbb oka (mármint a vereségnek – O. T.), az magyar seregeknek az mely helyt mutattak volna, oda nem állatták az seregeket, és ott egy magyar sem vítt, hanem csak mind elfutott, et quod maius harmada sem volt jelen, mind kurva anyjokban voltanak praedálni.” 1621-ben az általa és Horváth István által vezetett segélyhadnak nagy szerepe volt Érsekújvár megvédésében. 1625-től Bethlen felső-magyarországi vicegenerálisa („az mi kegyelmes Urunk ő felsége Magiar Orszaghi birodalmának Vice Generalisa és Tanacza”), majd 1628–1629-ben felső-magyarországi főkapitánya („Magyarországi birodalmának Generálisa és Tanácsa”). Bethlen 1626. évi hadjáratakor Horváth István generálissal szeptember 9-én meghódoltatja Lőcsét. (Érdekes adalék személyiségéhez, hogy a lőcsei krónika úgy ír róla, hogy „egy igen finom ember”.) Bethlen halála után azonnal Habsburg-szolgálatba állt és – az 1644–1648 közötti időszakot leszámítva – haláláig (!) felső-magyarországi vicegenerális, ez által a felső-magyarországi katonai közigazgatás és a török elleni védekezés egyik szervezője és vezetője. Immár Habsburg-oldalon részt vett az erdélyi fejedelmi trónért vívott harcokban 1630–1631-ben, de 1630-ban szeptemberében vereséget szenvedett a szabolcsi hajdúktól előbb szeptember 7–8-án Böszörmény és Nánás között, majd visszavonulásakor szeptember 9-én a beérkező erdélyi fejedelmi hadaktól Rakamaz és Tokaj között. Ezt követően a királyi hadak egyik vezére az I. Rákóczi György győzelmével végződő rakamazi ütközetben 1631. március 15-én, majd az 1631–1632. évi Császár Péter-féle felső-magyarországi parasztfelkelés felszámolásában. Alvinczi Péter kassai főprédikátor halála után 1635-ben a kassai evangélikusokat támogatta a református polgárok ellenében, hogy megakadályozzák a reformátusok befolyásának növekedését és egy önálló helvét hitvallású gyülekezet megteremtését. Az uralkodónak tett szolgálataiért 1649-ben III. Ferdinándtól bárói címet nyer. Egészségi állapota az 1650-es évek elejére igen megromlott, erről tanúskodik felettese, gróf hadadi Wesselényi Ferenc főgenerális felesége, rimaszécsi Széchy Mária javára tett, Kassán, 1650. november 25-én kelt végrendelete, amelyben tokaji házát és öt szőlőjét hagyta rá, azzal a szándékkal, hogy halála után Wesselényi vegye szárnya alá és oltalmazza leszármazottait és örökségüket. Gyengélkedéséről alig fél évvel később így tudósított egy 1651. június 30-ai, vejéhez, osgyáni Bakos Gáborhoz írott levelében: „Magam állapotjáról írhatom édes Uram Fiam kk. (kegyelmének), hogy már én kegyelmeteket többször testi szemeimmel nem látom, annyira jutottam, hogy egyik szememmel sem látok, egyéb nyavalyáim is meg környékeztenek, tovább mint adja dolgomot, maga hatalmában vagyon.” Temetési meghívólevele szerint 1653. február 7-én „kevés ideig való betegeskedési után, Istennek ajánlván lelkét, szép csendesen kimúlék ez árnyékvilágból életének 95. esztendejében.” Unokái a testamentárius urakkal való egyetértésben temetése időpontjául 1653. június 15-ét tűzték ki, helyszínéül pedig az akkor a kassai evangélikus gyülekezet birtokában lévő kassai „öregbik Templomban” (Nagytemplomban, ma Szent Erzsébet-dóm) lévő szokott temetőhelyet jelölték ki. Felesége 1625 körül Bay Katalin, akinek első férje lengyelfalvi Erős György volt.^[3]

            Zemplén Vármegye Levéltárában fennmaradt és az alábbiakban közlésre kerülő temetési meghívólevelét unokái, leányának, osgyáni Bakos Gáborné néhai Bornemisza Máriának a leánygyermekei intézték Zemplén vármegyéhez.[4] Tudjuk, hogy több példány is készült belőle, mert Borsod vármegyében is kihirdették az Ónodon, 1653. június 11-én tartott sedrián, sőt a vármegye azt is elhatározta, hogy követei, Bogácsy Mihály, Geőcze István és Dőry István személyében képviselteti magát a vicegenerális június 15-ei kassai, „tisztességes temetésen”.[5]

            Bár nem név szerint írták alá a levelet Bornemisza János unokái, hanem úgy szerepelnek rajta, mint néhai nemzetes Bornemisza Mária árvái, ennek ellenére ismerjük neveiket és családi hátterük miatt érdemes is kissé jobban megismerni, kikről van szó, mivel családjuk a 17. századi felső-magyarországi evangélikus elit fontos tagja volt.

            Szendrői Bornemisza Mária (†1650 novembere után), szendrői Bornemisza János leánya volt és első felesége kora ismert és hite mellett következetesen kitartó evangélikus katonájának, a gömöri és kis-honti evangélikusok patrónusának, a Lorántffyakkal is rokon osgyáni Bakos Gábornak. Bakos Gábor (1607. április 7. – Csetnek, 1666. június 5.) tekintélyes birtokos nemes, az 1620-as évek végén–1630-as években füleki vicekapitány, majd I. Rákóczi György egyik alvezére az 1644–1645. évi Habsburg-ellenes hadjáratban. 1644 elejétől fontos részt vállalt a Habsburgok elleni hadműveletekben, így a Kassa környékiekben, majd Kassa bevétele után Rákóczi 1644 tavaszi első előrenyomulásban. A császári ellentámadás során kitüntette magát a május 5-ei palánki összecsapáskor, majd a Kassa júniusi császári ostroma idején Szendrő, majd Nagyida körül állomásozó portyázóival zaklatta a császári hadakat. Rákóczi 1644 nyári második támadása során Kemény János mellett részt vett a visszavonuló császári hadak üldözésében, ugyanakkor ingadozó magatartást tanúsított, mert felajánlotta szolgálatait a császárnak is, de végül nem állt át. 1645 elején Rákóczi Szepességben állomásozó csapatainak, majd innen Liptóba vonult csapatainak, később egy, a svédekkel egyesült hadtest parancsnoka. 1645 után királyi szolgálatban szendrői főkapitány, később 1654–1657 között II. Rákóczi György kállói főkapitánya, egyben a Szabolcs vármegyei hajdúk főgenerálisa és hadi bírája. Befolyását és a Rákócziakkal való családi kapcsolatát jelzi, hogy Lorántffy Zsuzsanna 1651-ben meghívta Zsigmond fia és Pfalzi Henrietta 1651. június 27–28-ai sárospataki esküvőjére. Részt vett II. Rákóczi György lengyelországi hadjáratában és az 1658–1664 közötti török elleni harcokban. Első felesége halála után Bakos Gábor egyébként még kétszer nősült meg, második felesége Kökényesdy Éva Judit, harmadik felesége Perényi Judit. Első felesége, szendrői Bornemisza Mária emlékét őrizte egy szép oltár a csetneki evangélikus templomban, amelyet 1653-ból említettek. A szendrői Bornemisza János gyászjelentését aláíró unokák vélhetően leányaik, Bakos Borbála (márkusfalvi Máriássy Imréné), Bakos Mária (1659-ben Weér Ferencné), Bakos Zsuzsanna (1659-ben még hajadon, később 1. férje gr. Wesselényi László, 2. férje Fáy András) lehettek.^[6]

            Bornemisza Mária és Bakos Gábor esküvőjével, valamint gyermekeikkel, Bakos Borbálával, Bakos Máriával és Zsuzsannával és a szendrői Bornemisza család anyagi helyzetével kapcsolatosan érdekes adalék, hogy egy 1642-ből fennmaradt, Bakos Gábor által az egri káptalan előtt tett bevallás szerint szeretett és hűséges feleségének és leányainak adja és inskribálja az alábbi birtokokat: Osgyán castellum, Susán, Alsótörek és Felsőszkalnok falvak és Peszereny, Perenna, Raszló, Keleczen puszták, Hont vármegyében, továbbá a Gömör vármegyei Alsóbatka possessio és Keleczen puszta. Erre azért került sor, mivel Bakos a felesége szüleitől (azaz Bornemisza Jánostól és feleségétől) kapott 20.000 magyar forint értékű adományt, közte arany- és ezüstneműket és más kincseket eladta, és az ebből származó jövedelmet épületeire és a maga hasznára fordította.[7]

            A családra vonatkozóan azt is érdemes megemlíteni a gyászjelentés és a temetés utóéleteként, hogy apósa halálát követően Bakos Gábor komoly örökösödési vitába keveredett gr. Wesselényi Ferenc felső-magyarországi főkapitánnyal, aki Bakos állítása szerint rögtön Bornemisza János halála után elfoglalta minden javait, jogbiztosító iratait, házát és a testamentárius uraknak csak azt adta oda, amit ő akart. Bakos állítása szerint Wesselényi még 1655 elején is a kezénél tartotta szőlőit, pénzét, kassai házát a király számára foglalta el, és elfoglalta Bornemisza szendrői örökös házát, szabad korcsmájával és két puszta telkével, valamint Bakos saját szendrői udvarházát is.. Mindezek miatt Szabolcs vármegyét kérte, hogy követei támogassák ügyében a közelgő országgyűlésen, ahol egyébként perbeli ellenfelét, Wesselényit megválasztották Magyarország nádorává.[8]

Mindezen bevezető után következzen a temetési meghívólevél szövege:

Árva állapotunkbeli becsülettel való szolgálatunkat ajánljuk Nagyságtoknak és kegyelmeteknek. Isten minden idvességes jókkal áldja meg Nagyságtokat és kegyelmeteket kívánjuk.

Mivel az mindeneken bölcsen uralkodó Felséges Istennek elvégezett decretuma^[9] tartja, hogy világra született minden embernek egyszer meg kellessék kóstolni az testi halált. Mely decretumat Istennek el nem kerülhetvén az mi urunk édes nagyatyánk is néhai tekintetes és nagyságos szendrői (Zendrey) Bornemisza János v. szentelt vitéz,^[10] császár és koronás király urunk ő felsége Felső-Magyarországa (Felső Magiar orszagha) részeinek vice generálisa, ki az elmúlt februariusnak 7. napján kevés ideig való betegeskedése után, Istennek ajánlván lelkét szép csendesen kimúlék ez árnyékvilágból életének 95. esztendejében. Mivel pedig jó emlékezetű urunknak édes nagyatyánknak meghidegedett teste már nem kíván egyebet, hanem hogy az anyjának a földnek meg adattassék. Kinek tisztességesen való eltakarítását az testamentarius^[11] uraknak ő nagyságoknak és kegyelmeknek egyező tetszésekből rendeltük ez következendő juniusnak 15. napján itt az kassai (Cassay)^[12] öregbik templomunkban^[13] az szokott temető helyen reggel 8. órakor meg lenni.

Minekokáért Nagyságtokat és kegyelmeteket becsülettel kérjük, hogy a meg írt helyen, napon, és órán, jó emlékezetű v. édes nagyatyánknak temetésén jelen lenni méltóztassék. Hogy az Nagyságtok és kegyelmetek praesentiajaval^[14] szegény úrnak utolsó tisztesség tétele condecoraltassék.^[15] Mely Nagyságtok és kegyelmetek istenes fáradságát adja Isten örvendetesebb dologban szolgálhassuk meg. Várván jó Resolutiojat.^[16] Isten éltesse nagyságtokat és kegyelmeteket jó egészségben. Cassoviae die 4. May Ao. 1653.^[17]

Néhai Nemzetes Bornemisza Mária Asszonynak Árvái.

leány és Asszony nékünk jó akaró Becsületes Asszonyinknak(?)^[18]

Comitatus Zemplin^[19]

Hátirat:

B.

Bornemisza de Szendreö Joannes obitus significatur, et Comitatus pro funere invitatur. 1653.^[20]

Fasc. 159.

No. 294.

Illustrissimis, Reverendissimis, Reverendis, Spectabilibus, Magnificis, Generosis, Egregiis et Nobilibus dominis N. N. Supremo ac Vice Comitibus, Judlium,^[21] Jurassoribus^[22] ac Universitati Dominorum Magnatum et Nobilium Comitatus Zempleniensis etc. dominis dominis nobis confidentissimis.^[23]

Jelzet:

Magyar Nemzeti Levéltár Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltára Sátoraljaújhelyi Fióklevéltár IV. 2001/b. Zemplén Vármegye Nemesi Közgyűlésének, Bizottmányának és Haynau-féle közigazgatásának iratai 1214–1850 (1937). Szirmay-Kazinczy-féle históriai iratok – Acta Politica 1214–1786 (1848). Historicorum Tomus V. Fasc. 159. No. 294. Bornemissza Mária leányai meghívják Zemplén vármegyét nagyatyjuk, báró Bornemissza János kassai vicegenerális temetésére. Kassa, 1653. május 4.

Oláh Tamás, főlevéltáros (MNL BAZML SFL)

A fentebb bemutatott levéltári forrás megtalálható a Reformáció MNL projekt keretében nemrég megjelent és hamarosan forgalomba is kerülő Dokumentumok az MNL Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltárából. Szerk.: Oláh Tamás. A forrásokat válogatta, átírta, jegyzetekkel ellátta: Uő. Életrajzi adattár és rövidítésjegyzék: Uő. MNL, Bp., 2018. (Forrásaink a reformációról. Sorozatszerk.: Kovács Eleonóra) c. forráskiadványban.