Székács József evangélikus püspök

Székács József 1809 február 2-án született Orosházán. Atyja János, tímár mesterember volt, anyja Plenter Éva. 7 testvére született.

Elemi iskolai éveiről így emlékezik: "Nem lehettem utolsó gyerek az iskolában, de erősebb oldalam nem a magolásban, hanem a figyelésben, a felfogás könnyűségében és a bátorság és bizalmasság bizonyos nemében állhatott, mely szerint épen nem féltem sem tanítóimtól, sem a közönségtől, ha felelnem és felszólalnom kellett. ­Hogy iskolapajtásaim szerettek, ezt onnan tudom, mivel soha sem voltam ennivalónak szűkében, hanem minden pajtás örömest osztotta meg velem hozományát, úgyannyira, hogy testvéreim otthon mindig találtak valami ennivalót a tarisznyámban." 

Mikor a fiú otthon szép sikerrel kijárta a népiskolát, apja 1819 õszén átvitte Tótkomlósra, hogy a tót nyelvet megtanulja. 

Székács János ugyan örömmel látta fia tehetségét, de szerény anyagi körülményei miatt gondolni sem mert arra, hogy taníttassa. Orosháza egyik lelkésze, Szigethy János felismerte a fiú tehetségét, és igyekezett az apát rávenni fia taníttatására. Egy mezőberényi rokonuk, aki hallott a tehetséges fiúról, jómódú gyermektelen korcsmáros lévén, azonnal elvállalta a kis Jóska gondozását. Így iratkozott be Székács József 1820. okt. 24-én a mezőberényi gimnnáziumba, ahol 6 évig tanult. [1]

Tanulmányait Sopronban, a teológiai főiskolán folytatta. A főiskolán a Kis János által alapított, virágzó „Magyar Társaság” nevű önképzőkör lelkes tagja volt. 

Mivel nem volt pénze külföldi egyetemen továbbtanulni, házinevelőséget vállalt a gazdag szerb Nikolics családnál. Növendékeivel két évet Karlócán, kettőt Pesten s egyet Eperjesen töltött, ahol jogot is tanult. Ő maga a kollégiumi tanács megbízásából, magyar nyelvből és irodalomból tartott előadásokat a hallgatóságnak, miközben felélesztette és elnökként vezette a főiskolabeli magyar társaságot.

Karlócán, megismerkedve Stratimirovich érsek-pátriárkával, annak költségén megtanulta a szerb nyelvet, egy  ott tanuló görögtől pedig az ógörög nyelvet (cserében azért, hogy ő meg latinra tanította). Nemsokára azzal lepte meg az érseket, hogy szerb nyelven társalgott vele. A magyar közönség számára szerb dalokat és a görög antológiából epigrammákat adott ki a Kassai Múzeumban. Annyira megkedvelte a lágy hangú szerb szerelmi dalokat és a méltóságteljes hősi énekeket, hogy azokból egész kötetre valót fordított, amelyeket azután 1836-ban barátja, Kunoss Endre adott ki Pesten. Ezzel ismertségre és tekintélyre tett szert a magyar irodalmi életben.

1835 tavaszán Berlinbe utazott, ahol egy évig filozófiát és teológiát hallgatott és bölcsész-doktori oklevelet nyert. Ezután további látogatásokat tett Németországban, Hollandiában és Angliában. Később még utazgatott Olaszországban, majd Svájcon keresztül vissza. Hazatérve ismét folytatta nevelői munkáját a Nikolics-háznál, valamint irodalmi munkásságát. Plutarkhosz Paralleláiból fordított egy kötetet (Párhuzamos életrajzok) a Magyar Tudományos Akadémia számára, amely 1836-ban levelező tagjává választotta, ekkor 27 éves volt, és e művét 1837-ben kiadta. 1839-ben a Kisfaludy Társaság is tagjává választotta.

Pesten 1835-ig a nagy létszámú, de csak kis részben magyar evangélikus egyháznak két idegennyelvű (német, szlovák) papja volt, így csakhamar szükségessé vált a magyar evangélikus egyház alapítása is.

Bajza József Székácsot javasolta a pesti magyar evangélikus egyház első papjának; 1837-ben meg is választották. Szónoki híre gyorsan elterjedt a fővárosban és az országban. Amikor Zay Károly gróf a két protestáns felekezet unióját, Fáy András pedig egy Pesten felállítandó egyesült protestáns főiskola gondolatát vetette fel, Kossuth Lajos az indítványok érlelése céljából a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap kiadását indítványozta, ennek szerkesztésére Székácsot és Török Pált kérte fel. 1842-ben el is indult a lap, és ezzel Székács tevékenysége előtt egy új pálya nyílt meg: az egyházi íróé. 

Székács József tanácsára az evangélikus elemi iskolát a fiúk számára négy, a lányokéra hat osztályos intézménnyé bővítették. Létrehozott egy teljes főgimnáziumot 14 tanárral, a papi hivatalok és iskolák számára díszes nagy épületet emelt és végrehajtotta a pesti szláv nyelvű evangélikus hitközség végkielégítését stb. 1854-ben Török Pállal együtt kiadták a Protestáns lelkészi tárt, a gyakorlati lelkészet körében előforduló egyházi munkálatok gyűjteményét. A protestáns autonómia elnyomására is kiterjedő 1859. évi Thun-féle pátens elleni tiltakozásul lemondott a még 1848 előtt elfoglalt egyházkerületi főjegyzői állásáról. Ekkor adta ki „A magyarhoni ágostai s helvét hitvallású evangélikusok szabad vallásgyakorlatát biztosító törvények” című munkáját.

A nemzeti tiltakozás hatására a bécsi kormány 1860. május 15-én visszavonta a pátenst, így a protestáns önállóság sértetlen maradt. Ezután már semmi nem gátolta Székácsot, hogy egyházában elérje a legmagasabb tisztséget: az evangélikus bányakerület július 17-én, 176 szavazatból 149-cel szuperintendenssé választotta. Tizenkét éven át folytatott főpásztori működése során számos reformot hajtott végre. 1866-ban kiadta „Imádságok és buzgólkodások” című imakönyvét és „Keresztyén katekizmus”-át, 1868-ban „Kisebb imakönyv”-ét. 1866-ban országgyűlési képviselővé választották, a jénai egyetem pedig teológiai doktori címet adományozott számára.1876. júl. 29-én halt meg Budapesten, sírja a Kerepesi temetőben található. [2]

Széles látókörű ember volt, egyedülálló szellemi képességekkel. Ismerte az ókori nyelveket, kitűnően beszélt latinul, görögül, németül, szerbül, társalgott franciául és tótul, de tanult angolul is. Filozófiai doktorátust a lipcsei egyetemen szerzett, a jénai egyetemtől tiszteletbeli teológiai doktori címet kapott. Képzett jogász volt, emellett munkásságát számon tartja az irodalomtörténet.

Kiemelkedő volt szónoki képessége, hosszú beszédeit mindig kívülről mondta. Mindent megjegyző memóriájára jellemző, hogy elég volt egy prédikációt végighallgatnia ahhoz, hogy utána pontosan el tudja mondani.

Nem vágyott babérokra, elismerésre. Önmagát így jellemzi: „soha nem tartozott gyengéim közé, hogy feltoljam magam”.

1838. április 1-jén, alig két héttel a jeges ár levonulása után mondta el Árvizi beszédét. A veszteségüket hordozó emberek a templomba még sáros utcákon, összerogyott házak között jöttek: „Reményünk nem fog megszégyeníteni, mert Isten van felettünk ő a jelenben nem hagy elmerülni, s szent keze véd bennünket mindenha. Építsünk reá s nem építünk fövényre, támaszkodjunk reá, mert ha az Úr nem védi a várost, az őr hiába vigyáz. […] Veszteségünk nagy, nyereségünk nagyobb Ámen.”

Írásban korábban is védte az egyház autonómiáját, majd szóban is, egyházi gyűléseken és magas császári hivatalokban egyaránt. A bécsi kultuszminisztériumban a pátenst kidolgozó Zimmermann kultuszminiszter előtt ki merte mondani: „Uram, ha a pátens törvény én el nem fogadom soha, még ha az egész egyházban magam állnék is a véleményemmel, mert én mindörökké tagadom az állam azon jogát, hogy az az egyház megkérdezése és beleegyezése nélkül törvényt hozhasson, az egyház számára.”

Meggyőződését hajlíthatatlan keménységgel képviselte egyházunk  engedékenységre hajló vezetői, vagy éppen a dán nagykövet előtt is: „mi nem ismerjük el az állam azon jogát, hogy nekünk nélkülünk törvényt szabjon; […] inkább nyomorgunk és szenvedünk tehát, hogy szabadok maradjunk, – semhogy […] eláruljuk apáink hitét és egyházunk vérrel szerzett jogait”.

Az általa is szerkesztett Protestáns Egyházi és Iskolai Lap 1848. március 19-i száma „A sajtó szabad!” felirattal jelent meg, első oldalán „Ima” című versével. Ebben a szabadságot is Istennek köszöni meg: „Dicsőség legyen a mi Istenünknek, / A mi győzelmünk több mint emberi; Egy hosszú század, azt, mit egy szökő nap /Adott, álmodni sem meri.”

A szabadságharc leverése után a haditörvényszék idézése elől bujdosni kényszerült. Amikor 1851-ben visszatért Pestre, és beidézték a katonai törvényszék elé, s bár nyílt bátorsággal és meggyőző erővel védte magát, csak a német nyelvű gyülekezet lelkészének, a mellette bátran kiálló Lang Mihály lelkésztársának köszönhető, hogy nem ítélték várfogságra.

Nem tekintett önmagára tökéletes emberként:  „Vétkeztem, Uram… ne szállj pörbe velem, mert így meg nem állhatok… te javítsd ki, amit én helyrehozni gyarló és elégtelen vagyok.” [3]

Szakadatlan munkában töltött élet után mély fájdalom, igaz részvét kisérték 1876. aug. 1-én az örök nyugalom helyére, a kerepesi-úti temetõbe. Sírjára egy orosházi ember kegyeletes gondoskodása egy kendő orosházi földet is borított, hogy édesebb legyen a pihenés a szülőfalu hantjai alatt. [4]

Forrás:

[1] http://zope.lutheran.hu/honlapok/protestans/felvidek/eperjes/szekacs/konyv1

[2] http://archiv.evangelikus.hu/teologia/200-eve-szuletett-szekacs-jozsef/?...

[3] http://archiv.evangelikus.hu/teologia/szekacs-jozsef-emberi-arca/?search...

[4] http://zope.lutheran.hu/honlapok/protestans/felvidek/eperjes/szekacs/kon...