A reformáció elterjedése, első megjelenése szorosan kötődik a városi léthez, a városok önkormányzatához. A városoknak ugyanis olyan funkcióik voltak már egykoron is, amelyek a reformáció meggyökerezését, elterjedését és egyházszervezetének kialakítását egyaránt szolgálta. A városokat lakosságuk relatív nagy száma, a kereskedelemben betöltött szerepük miatt a gazdaság, az információ és az újdonságok központjaiként tarthatjuk számon. E településeken találkoztak a távoli országokból, országrészekből érkezett kereskedők. Piaci erejük vonzotta mind a közeli régiókból, mind a külországokból érkezőket. A városi lakosság és annak gazdálkodása, kereskedése miatt hosszabb-rövidebb időre ide érkezett jövevények pedig kiváló közvetítői voltak a híreknek, információknak, hiszen az itt közzétett újdonságok egyrészt nagyon sok emberhez jutottak el, másrészt nagyon gyorsan tudtak elterjedni. A városi iskolák a tudás központjaiként is működtek, ahová nem csupán a városlakók gyermekei járhattak, hanem a környező régió számára is szinte az egyetlen olyan helynek bizonyultak, ahol az alapvető műveltség megszerezhető volt. A városok a 16–17. században elterjedt röplapokon közzétett hírek kiemelkedő színterei is voltak egyúttal. A városi templomok kiváló színteret jelentettek ahhoz, hogy a környékről a városba jött emberek megismerkedhessenek az új eszmékkel, az egyház megreformálásának gondolatával. A magyarországi városi önkormányzat – összehasonlítva a régióban létezőkkel – viszonylag önálló volt. Az osztrák városokkal ellentétben nem valósult meg felettük szinte semmilyen állami ellenőrzés, éppen ezért a városok jóval hamarabb tudták eldönteni, hogy melyik felekezetet választják. A szabad királyi városokban lévő templomok fenntartása ráadásul, a plébánosok választása a városi tanács hatáskörébe tartozott, így jelentősebb jogi ellenkezés nélkül mehetett végbe a reformáció befogadása és a reformált egyházak szervezeti kiépülése.
A magyarországi reformáció kezdeti szakasza is olyan kiemelkedő reformátorokhoz köthető, akik szinte kivétel nélkül valamelyik szabad királyi város plébániáit foglalták el. A királyi udvarba jórészt ezekből a városokból jutottak el Luther követői. Johannes Croner Brassóból érkezett Budára, ahogy az udvari káplánságot elutasító Johannes Hess is. Simon Keck inkább a selmecbányai plébániát választotta a Habsburg Mária köre által felajánlott állás helyett, ellenben Johann Henckel Kassáról ment Budára és Prágába, ahol 1525–1526 fordulója táján tűnt fel a lutheri tanításokkal rokonszenvező királyné mellett. Conrad Cordatus a budai Boldogasszony-templom, majd a körmöcbányai plébánia papja volt, Paulus Speratus a jihlavai (Morvaország), Wolfgang Schustel a bártfai, Aegidius Faber a körmöcbányai, Sigismundus Staudacher a selmecbányai egyházak szolgálatában álltak, míg az újrakeresztelő Andreas Fischer a szepességi városokban tevékenykedett. Az első reformátorok is főként városi plébániákon találtak biztos állásra, ahol több-kevesebb biztonsággal hirdethették a lutheri eszméket. A hazai reformáció tételeit írásba foglaló művek szerzői, az első hitvallások is a különböző városokhoz kötődnek. Dévai Mátyás a debreceni szószékről hirdethette immár nyíltan tanait, amelyeket több alkalommal is írásba foglalt. A Rudimenta salutis, a Nürnbergben megjelent Disputatio és Apologia, valamint krakkói magyar nyelvű kátéja kiemelkedő állomások a reformáció hitelveinek rögzítésében. Dévainak a váradi hittételek kidolgozásában is jelentős szerepe volt. Ezt követően, főként annak érdekében, hogy az egyre jobban elterjedő, de az uralkodó által nem engedélyezett kálvinista vagy másként helvét irányzattól (reformátusok) megkülönböztessék magukat, sorra születtek meg az egyes hitvallások (confessio). Ezek nagy többsége városi közösségek által létrehozott dokumentumok voltak. Az evangélikusok első hitvallásai (erdődi zsinat, 1545; eperjesi zsinat, 1546; erdélyi szász egyházak, 1547; ötvárosi, másként Confessio Pentapolitana, 1549; bányavárosi, 1559; szepességi, 1569) Philipp Melanchthon hatása alatt álltak, és a szélsőségesen lutheri téziseket maguk is elutasították. Az evangélikus egyházak egyben mind élesebben harcoltak a kálvinista-református irányzat ellen. Emiatt a 16. században igen jelentős hitvitázó irodalom alakult ki, amelyben a városi lelkészek szinte mindegyike részt vett. A zsinatokon a hitvita elsődlegesen az úrvacsora tana eltérő értelmezései, a templomokban használatos miserend és ezzel együtt a templomok díszítéseinek eltűrése, illetve el nem tűrése tárgyában folyt. Az evangélikus egyházak ugyanis a helvét irányzattal részben vagy egészben egyetértő (kryptokálvinizmus) hittársaik ellen is szigorú vizsgálatokat folytattak. A református egyházi keretek és a lutheri (pontosabban melanchthoni) iránytól való elhatárolódás végett a 16. század második felében születtek újabb hitvallások, amelyek közül kiemelendő a Melius Juhász Péter által vezetett debreceni zsinaton megalkotott úgynevezett II. helvét hitvallás; ugyanekkor összeállították a kerület törvénykönyvét is (ún. nagyobb cikkek). A 16. század végére a városokban általában nemzetiségek szerint különültek el az egyes felekezetek. A református egyházhoz többségében magyarok, az evangélikusokhoz pedig németek és szlovákok tartoztak, de ez nem jelentette azt, hogy ne lettek volna a 16. század végén a Szepességben és a Zemplén megyei területeken szlovák református közösségek.
A reformáció korai városi elterjedését tehát sok minden segítette elő. A szabad királyi városok önállósága a mohácsi ütközetet követő belpolitikai helyzet miatt még inkább megszilárdult, így miután a nemesi rend is többnyire az evangélikus és református hittételekhez igazodott, a szabad királyi városokban is igen korán végbement a felekezetváltás folyamata. Ebben a fent említett prédikátoroknak éppen úgy szerepük volt, mint maguknak a városi önkormányzatoknak. A városi tanácsok ugyanis már 1522-től kezdve folyamatosan olyan plébánosokat hívtak meg, akik a katolikus egyház ellenében fogalmazták meg gondolataikat és hirdették azt a szószékeken. Az evangélikussá majd esetenként reformátussá vált városi tanácsok hamarosan teljes mértékben kisajátították az egyházi intézményeket, és a 16. század első harmadára mindegyik szabad királyi városban végbement a felekezetváltás. Sajnos ennek pontos mozzanatairól csak kevés ismerettel rendelkezünk, így nem tudjuk megmondani egyelőre, melyik város épp mikor döntött a felekezetváltásról. E folyamatnak kiemelkedően fontos lépcsője volt, hogy az egyházi javakat a városi hitélet céljaira vették át. Sorra szűntek meg a korábban jellemzően városi szerzetességhez (ferences, domonkos) tartozó rendházak, javaikat a helyi reformált egyházak céljaira a városi tanácsok vették át. A 16. század közepére ezek a folyamatok nagyrészt lejátszódtak. A német és szlovák többségű városok az evangélikus, a magyar többségűek (például Debrecen) a református irányzathoz csatlakoztak. A korábban katolikus kézen lévő birtokok és épületek a reformált egyházak működését voltak hivatottak szolgálni. Ezek a javak az evangélikus és a református városi lelkészségek esetében is a város fennhatósága alá kerültek, a tanács által kinevezett templomgondok kezelésébe. A biztos pénzügyi hátteret felhasználva a városok és a helyi egyház magas színvonalú iskolákat működtetett. Közülük is kiemelkedőek voltak a soproni (1557) és pozsonyi (1606) líceumok, valamint az eperjesi kollégium (1667). A lelkészek kiválasztását és fizetésüket is a városi tanács döntése határozta meg. Az egyházi javak átvétele azonban nem minden esetben ment viszonylag egyszerűen. Kassa esetében a ferences és domonkos egyházak épületei a városban állomásozó katonaság kezébe kerültek, jóllehet ezeket iskolák céljaira kívánták a kassaiak felhasználni. Az 1541 után Buda kormányzati székhely funkcióit átvevő Pozsony, valamint az erős győri püspökök és a bécsi udvar közelében fekvő Sopron esetében a városi polgárság ugyan az evangélikus egyházat választotta, de az egyházi javak átvételére nem került sor. Sőt, Sopron esetében 1584-től az evangélikus egyház működését is lehetetlenné tették!
A Bocskai-felkelést kiváltó egyik ok a központi kormányzat részéről megnyilvánult rekatolizáció (ellenreformáció) volt. A templomokat és a birtokokat katonai erővel vették vissza, de ezek tartósan katolikus kézen való megmaradását ekkor Bocskai István hadai megakadályozták. A bécsi udvar valamint az ekkor még református és evangélikus többségű magyarországi rendek kiegyezését szolgáló 1606. évi bécsi béke és az azt ratifikáló 1608. évi országgyűlés e helyzetet a reformált egyházak javára rendezte. Sopron esetében ez pozitív hatással volt, mert a katolikus egyházi birtokokat és templomokat ezentúl megosztva használhatták, és a belvárosban ismét lehetővé vált az evangélikusok vallásgyakorlata. Másfél évtizeddel később ismét a katolikus megújulás jegyében hasonló irányú, de kevésbé erőszakos eszközöket használó valláspolitika került előtérbe, aminek a céljai – lényegét tekintve – a 18. század végéig megmaradtak. A Habsburg Monarchia törzstartományaiban 1624-ben és 1627-ben a római katolikusokon kívül megtiltották minden más felekezet számára azt, hogy e tartományokban élhessenek. A rendelkezések értelmében az alsó-ausztriai evangélikus és református lakosságnak éppen úgy konvertálnia (áttérnie) vagy távoznia kellett, mint a Cseh Királyságban élő reformált vallásúaknak vagy az erős huszita hagyományokra építő ún. utraquistáknak. A kényszerrel kitelepített lakosság egy része a Magyar Királyság német nyelvű városaiba (Sopron, Pozsony, Modor, Bazin, Szentgyörgy) menekült. A törzstartományokkal ellentétben, a Magyar Királyságban a pázmányi koncepció érvényesült. A jezsuita missziók és rendházak letelepítésével részben a szabad királyi városokat vették célba. Az első végleges rendházak már korábban Nagyszombatban (1615), majd éppen a rendek és az uralkodó közötti kiegyezést szolgáló soproni országgyűlés évében (1622), Pozsonyban jöttek létre Pázmány alapításaként. Jóllehet Győr nem volt szabad királyi város, az 1627-ben alapított rendház fontos kiindulópont volt ezt követően más dunántúli városok irányába. Pázmány 1626 és 1635 között többször foglalkozott a kőszegi rendház tervével, végül Széchenyi Györgynek sikerült ezt megvalósítani 1675-ben és letelepíteni a jezsuitákat. Kőszeg mellett Sopron volt a következő célpont, ahol 1636-ban sikerült megalapítani egy jezsuita rendházat. A szakolcai (1646), az eperjesi és trencséni (1647), a besztercebányai (1648), illetve a selmecbányai (1649) alapításokat már csak az 1673. évet követő újabb városi rendházak követték.
A 17. század nem csupán a katolikus megerősödés időszaka volt, hanem a reformált egyházak szervezetének kialakulása is ekkor történt meg. A 16. században az evangélikus lelkészek a korábban kialakult katolikus egyházszervezeti keretek között működtek, majd a bécsi béke által biztosított keretek védelmében aThurzó György nádor által összehívott zsolnai zsinaton 1610-ben létrehozták az önálló biccsei, bajmóci és bányavárosi egyházkerületeket, amelyek élére püspökök (szuperintendensek) kerültek. A Magyar Királyság északkeleti részében 1614-ben a szepesváraljai zsinaton jött létre az úgynevezett ötvárosi egyházkerület. Ez utóbbiba a felső-magyarországi városok (Kassa, Lőcse, Bártfa, Eperjes, Kisszeben) tartoztak, amelyek már a 15. századtól kezdve szoros politikai és gazdasági érdekek mentén alkottak szövetséget. Az esperességeken alapuló református egyházszervezet már a 16. században kialakult, megközelítőleg egy időben a református és az evangélikus felekezetek szétválásával. A református egyház főként a hódoltsági mezővárosokban, illetve a hódoltság, az Erdélyi Fejedelemség és a Magyar Királyság peremvidékén épült ki leginkább. Központjaik Debrecen és Nagyvárad, az erdélyi részeken Kolozsvár voltak. A reformátusok a Magyar Királyság szabad királyi városai közül elsősorban e peremvidék szélén elhelyezkedő Kassa városában telepedtek le, ahol az evangélikus német és szlovák lakosság mellett mind nagyobb számban jelentek meg a 16. század közepétől magyarok. A református egyház tagjainak száma egybeesett a beköltöző magyar lakosság számarányának megnövekedésével. A református egyház kassai elterjedésének sokat használt az is, hogy az erdélyi fejedelmek (Bocskai István, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György) hadjáratai következtében Kassa több esetben került az ő kezükbe. Bocskai támogatásával érkezett a városba a kassai református egyház fő szervezője, Alvinczy Péter is, aki 1605-től haláláig (1634) a helyi reformátusok lelkésze volt.
A 17. század utolsó harmadától mind jobban érvényesült az a tendencia, amelyet Nagyszombat és néhány kisebb mezőváros esetében (például Gyöngyös) már korábban megfigyelhettünk, vagyis a katolikus egyház mind nagyobb térnyerése. Európa több államához hasonlóan a Habsburg Monarchia is egyfelekezetű állam létrehozására törekedett s a század első negyedétől kezdve a törzstartományokban ezt a politikát véghez is vitte. A Magyar Királyság politikai helyzete (az Oszmán Birodalom és az Erdélyi Fejedelemség között) lehetővé tette, hogy ennek a nyomásnak ellenálljon. Mindezek ellenére a Magyar Királyság városaiban is egyre több esetben került sor arra, hogy a központi felekezeti politika hatással legyen városi önkormányzatokra, a városi tanács összetételére. Pozsony esetében tudjuk, hogy mintegy másfél évtizedes politikai nyomás hatására több katolikus tanácsos került be a tanácsba. Trencsén és Korpona városokban is hasonló esetekre került sor a 17. század második felében. A Wesselényi-összeesküvés elbukása teremtette meg az alkalmat arra, hogy a szabad királyi városokban érvényesüljön az uralkodói akarat, és a városi elit felekezeti összetételében gyökeres változásokra kerüljön sor. Az itteni evangélikus és református templomokat minden esetben elkobozták és átadták a katolikus egyháznak. A városok nem katolikus (akatolikus) lakossága így kiszorult a belvárosból és hol magánházakban (mint a híres soproni Eggenberg-ház), hol fából épített, külvárosi telkeken álló templomokban kellett hitéletüket gyakorolniuk. A lelkészeket súlyos atrocitások érték, többeket vádoltak meg a hírhedt pozsonyi vésztörvényszéken. 1672-től kezdve elsőként a felső-magyarországi városokban megjelentek az úgynevezett választási biztosok. Az intézkedés a monarchián belül nem volt ismeretlen, hiszen az osztrák tartományokban már több mint fél évszázada minden egyes városi tisztújításon (választáson) részt vettek a tartományi kormányzat emberei. Feladatuk az volt, hogy a városok gazdálkodását megreformálják, illetve azok felekezetei viszonyait szabályozzák. A magyarországi városokban megjelenő királyi biztosok az osztrák tartományokban használt utasítások latin fordításával jelentek meg a városokban. A városi gazdálkodás, az adófizető-képesség helyreállításán túl feladatuk közé tartozott az is, hogy a városok vezetői közé katolikusokat választassanak. Miután a legtöbb szabad királyi városban nem találtak megfelelően képzett katolikust, sok esetben az ott szolgálatot teljesítő (immáron főként katolikus) kamarai tisztviselőket nevezték ki bírónak vagy polgármesternek. Így lehetett az, hogy a szabad királyi városok élén postatisztek, harmincadosok vagy akár hadbírák álltak. A tanácsosok közé ekkor még sok esetben tanulatlan kézműveseket választattak meg a biztosok, ők azonban nem sokáig maradtak meg e posztjukon.
Annak ellenére, hogy az 1681. és 1687. évi országgyűléseken felekezeti szempontból is konszolidációra törekedett a központi kormányzat, az evangélikus és református városi lakosság számára a hitélet nem lett könnyebb, és a megkezdődött várospolitikai fordulat sem módosult. Miután 1690-től egységes irányelvek szerint a biztosok tevékenysége már általánossá vált, kialakult az a gyakorlat, amelyet a paritás elvének nevezünk. Eszerint a választott tisztviselők közé azonos arányban került katolikus és nem katolikus, valamint a város első embereinek felekezeti összetétele is évről-évre váltakozott. Általában a belső és külső tanács tagjainak fele katolikus, másik fele nem katolikus volt. Ha a város élén csak a bíró állt, akkor hol a katolikusok, hol az akatolikusok közül választották, ha polgármester is volt, akkor a polgármester és a bíró tisztsége oszlott meg a katolikusok és az a protestánsok között. A következő tisztújításkor pedig felekezetek szerint cseréltek a posztokon. A jegyző (lévén nem választott tisztviselő) azonban minden esetben katolikus volt. A 18. század elejére, a Rákóczi-szabadságharcot követően (annak ellenére, hogy Rákóczi kifejezetten a felekezetek közötti kompromisszumra törekedett!) szinte minden városban tisztán katolikus városvezetés alakult ki. Az evangélikus és református polgári elit így kiszorult korábbi egyeduralkodó helyzetéből.
Az 1733. évi Carolina Resolutio ezen tovább nehezített. A nem katolikus polgárság számára immáron törvény szerint is bezárult a városi karrier lehetősége, a rendelkezés értelmében pedig polgárjogot csak katolikus személynek lehetett adni. Annak ellenére azonban, hogy a városok kötelességévé tették ugyanekkor, hogy a polgárjogot nyertek névsorát elküldjék az ország igazgatását végző Magyar Királyi Helytartótanács részére, és a királyi biztosok ezt követően is megjelentek a tisztújításokon, az evangélikus és református polgárok felvétele nem szűnt meg. A protestáns polgárságról már a 17. században elmondható volt, hogy képzettségét tekintve ekkor még felülmúlta a katolikusokat. Annak ellenére, hogy a katolikus polgárok – nem utolsósorban a várható városi karrier miatt is – a 18. századtól kezdve mind képzettebbek lettek, és e téren is felzárkóztak a korábbi városvezető elithez, de az evangélikus és református polgárok műveltsége és képzettsége sem csökkent. Ez a műveltség és a főként jogi területen megnyilvánuló felsőfokú képzettség azonban nem a városi önkormányzatokban érvényesült, hanem magánpraxisokban. Ez az értelmiségi réteg pedig az 1781. évi türelmi rendeletet követően már állami és városi karrierben is bízhatott, hiszen törvényi akadálya immár nem volt. A legújabb történeti kutatások rámutattak arra, hogy a polgári kultúra és életmód, az önszerveződés területén pedig kifejezetten aktívnak tekinthető, így ennek az evangélikus értelmiségnek a szerepe a magyarországi polgárosodásban igen jelentős volt, jóval jelentősebb, mint azt korábban gondoltuk volna.
H. Németh István, MNL OL