Előzmények: az „Utazás Wittenbergbe” elnevezésű országos verseny
A reformációs emlékév tiszteletére 2016 őszétől a Magyar Nemzeti Levéltár levéltári órákkal egybekötött, három fordulóból álló országos versenyt hirdetett „Utazás Wittenbergbe” címmel. A versenybe két korosztály nevezhetett, és mérkőzhetett meg egymással: a felső tagozatos általános iskolások és a középiskolás tanulók.
A felkészítő órák azt a célt szolgálták, hogy a tanulók (és tanáraik) „forrásközelből” ismerkedhessenek meg a protestantizmus kezdetének, magyarországi elterjedésének elsődleges forrásaival, valamint a levéltári kutatás módszertanával. A diákok nemcsak az új vallási irányzat kialakulását és elterjedését követhették figyelemmel, de annak hosszabb távú nyelvi, kulturális, gazdasági hatásait és későbbi történetét is.
A verseny három fordulója során a nevező csapatoknak összetett feladatokat kellett megoldaniuk: az online tesztek kitöltésén túl – melyek anyaga sokban támaszkodott a levéltári órákon elhangzottakra – a versenyzőknek kisfilmet kellett készíteniük közvetlen környezetük protestáns emlékeire, egy fontos iratra, egy meghatározó személyre, történeti eseményre, vagy egy fontos épületre vonatkozóan. A döntős csapatokra további feladatok is vártak: fel kellett készülniük egy nyilvános disputára, el kellett készíteniük egy Luther-korabeli újságot és össze kellett állítaniuk (vagy inkább meg kellett építeniük) egy templomépítési pályázat anyagát is.
A 2017. október 21-én, szombaton a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára főépületében tartott országos döntőbe a középdöntőben legjobbnak bizonyult hat-hat csapat került be, mindkét korcsoportból. Közülük a felső tagozatos korosztályban a szombathelyi Reményik Sándor Evangélikus Általános Iskola csapata győzedelmeskedett: Bukits Balázs, Muntean Áron és Sabáli Soma, akiket a Dalos Tibor történelemtanár készített fel. A középiskolás mezőnyben pedig a kaposvári Lorántffy Zsuzsanna Református Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium csapata kerekedett felül: Horváth Csanád Bátor, Horváth Szabina, Szabó Levente Marcell és Székely Eszter, akiket Nógrádiné Pócs Lujza magyartanár készített fel a megmérettetésre.
Ahogy azt a Reformáció MNL a versenykiíráskor és a – majdnem a teljes 2017-es emlékévben zajló – levéltári órákon és a versenyprogramokon is meghirdette, az „Utazás Wittenbergbe” országos verseny döntőseinek nyereménye, a verseny fődíja egy ténylegesen megvalósuló utazás volt Lutherstadt Wittenbergbe.
Az utazás:
A tízfős csapat – a hét diák, két felkészítőtanáruk és mint levéltári szervező-kísérő, jelen sorok írója – vonattal indult, hogy az összesen 1150 km-es távolságot leküzdje. A szombathelyiek Győrben egészítették ki a társaságot, mely a nap során kicsivel korábban Budapestről indult a hosszú útra. A két város – Budapest és Lutherstadt Wittenberg – a megadott távolsághoz képest légvonalban szűk 300 km-rel közelebb fekszik egymáshoz, de kényelmi okokból és a győri becsatlakozást elősegítve a csapat a hosszabb, de mégis gyorsabb útvonalon járta meg az utat.
Az első nap a vonatúttal és az ismerkedéssel telt. Előbb Budapest és München között utaztunk RailJet járattal, majd a bajor főváros főpályaudvarán a német Intercity Expressre átszállva jutottunk el este háromnegyed hétkor célállomásunkra, Lutherstadt Wittenbergbe. Szállásunk közel volt a vasútállomáshoz, így oda gyalogosan is hamar elértünk. Kényelmes szobákkal és meleg vacsorával fogadtak minket.
Másnap kezdődött Wittenberg felfedezése. Mivel csak két városnézős nap állt rendelkezésünkre, ezért a rengeteg történelmi és építészeti csodát tartogató óvárosra fókuszáltunk. A programot úgy állítottam össze, hogy mindkét délutánra maradjon kötetlen szabadidő.
Április 5-én, csütörtökön rögtön egy fontos műemléképülettel kezdtük: Luther Márton wittenbergi házával (Lutherhaus Wittenberg und Augusteum). A ház egy egybefüggő épületegyüttes része, a 16. század legelején épült, mint Ágoston-rendi kolostor (erre utal a neve is). Luther Márton kétszer is élt ebben az épületegyüttesben: először szerzetesként, aztán pedig Bölcs Frigyes szász választófejedelem jóvoltából. Amikor ugyanis a reformáció rohamos helyi terjedése miatt a „Fekete Kolostornak” is nevezett egyházi intézmény bezárta kapuit, a fejedelem 1524-ben az üresen álló, kihasználatlan épületegyüttest Luthernek és családjának adta. A család 1532-ig élt itt.
A hatalmas kőkapun pár lépéssel tovább haladva egy tágas udvarra jutottunk, melynek bal oldalán található az Augusteum bejárata, jobbra pedig egy árkádos – és jelenleg épp restaurálás alatt álló – átjáró vezetett a ma Lutherháznak hívott múzeumhoz. Az Augusteum Luther korában és segítségével wittenbergi kollégiumépületté alakult, mely a Leucorea egyetem része volt. 2017-ben, az emlékév tiszteletére az Augusteumban is látható volt időszaki kiállítás, ez azonban ottjártunkkor már bezárt, az épületszárny pedig nem volt látogatható.
Nem úgy Luther Márton háza, melyben egy háromszintes múzeum kapott helyet. A gyűjtemény igen színvonalasan mutatta be a Luther élete során összegyűjtött, vagy a munkásságához köthető relikviákat, a korszakot, amelyben élt, és az életmódot, ami meghatározta a Luther család mindennapjait, valamint a Luther-ház későbbi történetének alakulását. Az épület harmadik szintjén különleges érme- és okmánytárra is bukkantunk, különleges alapítólevelekkel, okleveles formában kiadott búcsúcédulákkal, a Luther-ház eladásáról szóló bizonylattal, vagy épp Luther korabeli héber nyelvű bibliával.
Ezt követően a Wallstrassén át átsétáltunk az Arthur Lambert futballpálya mellett, egészen a Luther-kertig (Luthergarten), ahol kicsit megpihentünk és elfogyasztottuk a szállodából hozott, előre csomagolt szendvicseket. Dalos Tibor tanár úr kiderítette, hogy a kertben nő az a – 113. számmal jelölt – vadalmafa is, melyet 2011-ben ültetett el Fabiny Tamás és Ittzés János püspök úr a Magyarországi Evangélikus Egyház nevében. A fát megkerestük, a szombathelyiek pedig – mint a versenyben az evangélikusokat képviselők – kokárdával emlékeztek meg ottjártunkról, melyet a fát védő gyékényes hálóra rögzítettek.
Ezt követően elsétáltunk a közeli Vártemplomhoz (Schlosskirche), mely egy egybefüggő épületegyüttes, a wittenbergi vár része. Maga az erődítmény, mely a templommal együtt 1996 óta a Világörökség része, az evangélikus lelkésztovábbképzés fellegvára, tavaly újították fel az 500 éves évforduló tiszteletére. Sajnos nem volt látogatható, de a vele összekötött Vártemplom természetesen igen. Az impozáns épületet 1506-ban építették, a választófejedelmi kastély alapjain. Luther Márton e templom kapujára szögezte ki 95 tézisét. A templom fa kapuja a későbbiekben leégett, ezért ma vaskapu látható helyén, melyre a téziseket vésték gyönyörű kalligráfiával. Az épület belsejében olyan nagyságok sírja és síremléke tekinthető meg, mint Luther Márton, Philipp Melanchton, vagy Bölcs Frigyes választófejedelem.
Nemcsak a Vártemplomot néztük meg, de 289 lépcsőfokot leküzdve a templom tornyába is felmerészkedtünk, hogy a festői Wittenberget és az Elba folyó partját madártávlatból is szemügyre vehessük.
Ezt követően tízfős társaság szétvált, koraestig szabad programon járt mindenki. Ha a kedves olvasó Wittenbergbe készülne a közeljövőben, mindenképpen javaslom a Luther Porter barnasör megízlelését – jelen sorok írója a szabadprogram során erre (is) sort kerített és az élmény keretbe foglalta az egész napot… Az estét aztán ismét közösen töltöttük egy kis pizzériában a Collegienstrassén. Különös véletlen folytán a hét versenygyőztes diákból háromnak is a wittenbergi utazás alatt volt a születésnapja, ezt ünnepeltük meg jelképes ajándékok átadásával és jó hangulatú közös vacsorával.
Másnap folytattuk az Óváros felfedezését. Délelőtt ismét az Augusteum és a Luther-ház mellett haladtunk el, de most a Collegienstrassén tovább haladva a Melanchton-házat (Melanchtonhaus) vettük célba. Ez a múzeum modernebb, eklektikusabb megjelentési formákban gondolkodott, melynek alapját az is adhatta, hogy az egykori Melanchton-házat egy modern épületrész hozzátoldásával egészítették ki. Az eredeti épület Wittenberg egyik legszebb lakóháza, melyet János Frigyes szász választófejedelem – Bölcs Frigyes unokaöccse – adományozott a reformáció másik eszmei atyjának, a nagytudású teológus reformátornak, Philipp Melanchtonnak. A ház elég teret adott arra, hogy ne csak a professzor és családja, de Melanchton tanítványai is helyet kapjanak benne. Itt hajtotta le örök álomra fejét Philipp Melanchton 1560. április 19-én. Az épület 2013-ban kapta meg azt a „hozzátoldást”, mely látogatóközponttal egészítette ki az egykori műemlékházat. Pár évvel később, 2016-ban nyitotta meg az a gyógynövénykert az épületegyüttes hátsó traktusában, melyben Melanchton elvei alapján az emberi szervezetre gyakorolt hatásuk szerint csoportosították a gyógynövényeket.
A múzeumba beléptünkkor lehetőségünk volt Philipp Melanchton és felesége, Katharina Krapp bőrébe – vagy ha abba nem is, de ruhájába – bújni. A tárlat végig járását követően tüzetesen végig jártuk a gyógynövénykertet is, majd elhagyva a házat, a Collegienstrasse vonalán tovább indultunk a Szent Marien templom (Stadtkirche Sankt Marien) felé. Még éppen volt időnk a déli áhítat előtt megtekinteni ezt a különleges, arányaiban több helyen elcsúszó, mégis egységes és hatalmas épületet, melyet 1996 óta az UNESCO szintén világörökségi helyszínként tart számon. A templom Wittenberg legrégibb épülete: első írásos említése 1187-ből keltezhető (akkor még fatemplom állt helyén és a Brandenburgi Püspökséghez tartozott). Többször változott: 1280-ban épült meg szentélye, hajója és déli szárnya, majd bő százötven évvel később alakították át a templomi főhajót egy háromosztatú csarnokká. Ebben a templomban prédikált legszívesebben Luther Márton.
A templom oldalán látható az a „Judensau” – egy középkori faragás, háromdimenziós zsidóellenes gúnykép tulajdonképpen, a Németországban fennmaradt pár hasonló ábrázolás legkorábbika. Még néhány éve is aláírásokat gyűjtöttek Wittenbergben azért, hogy a templomról ez a kegyeletsértőnek tartott a középkori faragvány lekerüljön. Helyette 1988-ban a templom sarkához egy olyan emlékművet helyeztek el a járdán, mely a Holokauszt hatmillió áldozatának, és az 1938-as Kristályéjszakának állít emléket.
Itt, a városi templom közvetlen szomszédságában fekszik az az Úrnapja Kápolna (Fronleichnamskapelle) elnevezésű apró épület is, mely eredetileg 1368-ban épült, majd 15. századi megsemmisülését követően 1456-ban újjáépítették. A 16. század első feléig temetői kápolnaként működött, de a sírkertet higiéniai megfontolásból az akkori városfal szélére helyezték át, így az építmény eredeti funkcióját elvesztette.
A templom szomszédságában, a Vásártéren (Marktplatz) megcsodáltuk a Luther- és Melanchton-emlékművet (Lutherdenkmal) és elfogyasztottuk szendvics-ebédünket. Ezt követően benéztünk még a szomszédos Cranach-udvarba (Cranach-Höfe), ahol megcsodáltuk az udvaron elhelyezkedő különböző műhelyeket, melyekben Wittenberg festődinasztiájának tagjai, id. és ifj. Lucas Cranach tevékenykedtek. Idősb Lucas nevéhez kötődik a szász festészeti iskola megalapítása, Jó barátságot ápolt Luther Mártonnal is, ő kérte meg számára Bóra Katalin kezét, tanúskodott esküvőjükön, sőt az első Luther-gyermek keresztapja is ő lett. Rendszeresen megörökítette azokat a személyeket, akik vagy a reformáció élharcosai voltak, vagy jelentős szerepet játszottak a kor történelmi eseményeiben. Festmények mellett fa- és rézmetszeteket is készített. A Luther-házban rengeteg Luther-ábrázolás az ő keze munkája, ahogy a wittenbergi St. Marien templom oltára is. Mindemellett könyvkereskedése, patikusboltja és nyomdája is volt Wittenbergben. Fia, ifjabb Lucas édesapja árnyékában maradt, de szellemi örökségét tovább vitte életművében.
A Cranach-udvarból ismét szétváltunk, hogy a délután későbbi időszakában ki-ki saját elképzelése szerint járja be Wittenberget és készüljön a másnap hajnali búcsúra. A szombathelyi „különítmény” még ellátogatott a Wittenbergi Állatparkba (Tierpark Wittenberg) is.
Másnap korán indultunk hazafelé. Vonatutunk némi izgalommal párosult, mert az expressz járatunkhoz csatlakozó Railjet vonatot az előbbi váratlan késése miatt nagyon szorosan értük el. (Látható volt azonban a német vonatokon használt fedélzeti követési rendszer segítségével, hogy a két járat összehangoltan közlekedik, s hogy a Railjet igyekszik bevárni az Intercity Expresst. Így is lett.) Győrben, szűk tízórás utazás után szomorúan váltunk el a szombathelyi csapattól. Budapestre pár perccel este negyed hét után értünk vissza, innen a kaposváriak még több órát utaztak hazafelé.
Utazásunk feledhetetlen élmény volt, a részt vevő csapatok pedig teljesen megérdemelten nyerték „utazásukat Wittenbergbe”. A kialakult baráti viszonyt az iskolák remélhetőleg tovább is ápolni fogják a levéltárakkal, s ha így lesz, a Reformáció MNL projekt nemcsak rövid-, de hosszútávú céljai egyik legfontosabbikát is elérte.
Szabó Dorottya
főlevéltáros, MNL OL
